Sokan felhívnak még manapság is azért, hogy a Történelmi íjászat című könyvemet megrendeljék tőlem. Egy darabig még ki tudtam elégíteni az igényeket, kisebb-nagyobb nyomdahibával rendelkező, és emiatt a nyakamon maradt példányokkal – de már azokból is kifogyóban vagyok.
Természetesen vetődött fel a kérdés: lesz-e második kiadás?
Erre határozott nem volt a válaszom. Három okból is.
Elsősorban nincs pénzem arra, hogy saját költségemen ismét megjelentessem a könyvet.
Másodsorban a történelmi íjászat rendkívül gyors hazai fejlődésének köszönhetően egyes fejezeteket teljesen át kellene dolgoznom, új fejezeteket írnom, képeket kicserélnem, amire nincs elegendő időm.
A harmadik indokom rendkívül személyes. Nagyon rosszul tűröm a népszerűséget. Éppen elegendő számomra az a megbecsülés, amiben szűkebb baráti körömben, munkahelyemen, vagy városomban részem van. A hideg kiráz az „Ahogy már Tárkány is megmondta…” kezdetű mondatoktól. Nem azért írtam, jelentettem meg a könyvet, hogy nevet, elismerést szerezzek magamnak, hanem azért, hogy történelmi íjászattal foglakozó honfitársaimat szerény lehetőségeimhez mérten hozzásegítsem ahhoz, hogy a szívemnek oly kedves fegyverrel minél jobban tanuljanak meg, tudjanak bánni.
Őszinte örömmel tölt el, hogy a magyar történelmi íjászok tábora ma már hajdanán elképzelhetetlennek tűnő ütemben gyarapodik. Ebben az ütemben gyarapodik természetesen a komoly, vagy teljesen komolytalan szakértők száma is. S ezzel együtt mindinkább kirajzolódó erővonalak mentén sorakoznak fel azok az emberek, akik magukat joggal vagy anélkül, hagyományőrző íjászoknak nevezik.
Irányzatok alakultak ki, eltérő hangsúlyokkal, célkitűzésekkel. Ezek az irányzatok természetesen már a kezdetekkor is megvoltak, de sokkal jobban összemosódtak. Mára kezd letisztulni a kép, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy az egyes hagyományőrző irányzatok képviselői is törekednek önmaguk minél pontosabb meghatározására.
Nem tisztem, és nem is szándékom ezen irányzatok minősítése. Hiszem, hogy mindenki meg tudja találni közöttük a szívéhez, alkatához, vágyaihoz, egyéni ambícióihoz legközelebb állót, s szabadidejét erre áldozva örömét leli az általa választott tevékenységben, igaz barátokra lel az adott irányzathoz tartozó csoport tagjaiban.
A jól elkülönülő irányzatok fejlődésével együtt természetesen a közöttük lévő elválasztó vonalak is mélyülnek, hovatovább szakadékokká szélesednek. Ezen lehet keseregni, de a tendenciát nem tényként elfogadni: botorság.
A hajdan hagyományőrző lovasíjászatnak indult Kassai-féle szervezet (ma már Világszövetség), vezetőjének önmeghatározása szerint is: harcművészet. Annak egy sajátos, lovon, íjjal űzött vállfaja, sajátos szervezeti felépítéssel, viselettel és szabályrendszerrel.
Ugyanez mondható el a barantáról, ám itt az íj „csupán” egy fegyver a többi között, akár gyalog, akár lovon történik a használata.
Ismét eltérő utat járt be a kísérleti régészetből kinőtt Történelmi Életmód Rekonstrukció (TÉR) mozgalom, amelynek tagjai az adott történelmi kor minél hitelesebb megélésére, megelevenítésére törekednek. S mert ennek szerves részét képezte az íj használata, ők is íjászkodnak, de számukra ezzel egyenrangú tevékenység a nemezelés, az ősi ételek elkészítése, vagy éppen a jurta állítás.
Végül, de nem utolsó sorban más irányzatot képvisel a Magyar Íjász Szövetség igazolt versenyzőjeként történelmi íjat feszítő sportoló, aki számára az eredmény, a meglőtt pontok száma, az azzal elért minősítés a fontos.
Könyvem eredeti, első fejezetét, amely a különböző versenyszabályokat ismertette, most elhagyom. Értelmetlen lenne itt közzétennem, hiszen a vadász, a terep, a történelmi versenyek szabályai egyaránt módosultak a kézirat megírása óta eltelt néhány év alatt. Ha a mostani, jelenleg érvényes versenyszabályokat írnám le, valószínűleg azok többsége sem lenne érvényes néhány év elteltével. Elavult szabályokat pedig - felesleges ismerni.
Egy új kiadás aligha nélkülözhette volna az íj történelmi használatáról, fejlődéséről szóló fejezetet. Bár mint történész, aki hadtörténelmet (is) oktat, tulajdonképpen szakmába vágónak, amolyan „kötelező házi feladatnak” is tekinthetném ezt a részt, még sincs szándékomban megírni. Egyrészt, mert információim szerint van, aki e témáról egy egész könyvet szándékozik kiadni, másrészt, mert van, aki ezt már meg is tette. A „magyar módra történő húrfeszítést” ismereteim szerint már az egyetemen is tanítják. Ugyanakkor engem személy szerint Hidán Csaba kollégám ez ügyben felhozott bizonyítékai nem győztek meg, megállapításait hipotézisként sem tudom elfogadni. Ugyanígy (sőt sokkal inkább!) elfogadhatatlan számomra az ősmagyarok harcművészetét bemutató könyv, amelynek ugyan a szerzője, Poór Miklós, szemléletes rajzokkal és fizikai képletekkel bizonyítja állításait, de amelyből első látásra (szó szerint már a borítót látva) kiderül, hogy a szerzőnek a lovaglásra vagy a különféle fegyverek használatára vonatkozó gyakorlati tapasztalatai vagy egyáltalán nincsenek, vagy erősen fogyatékosak. Múltat rekonstruálni viszont kizárólag az íróasztal mellett elmélkedve, fantáziálva: nem lehet.
Többen rótták fel könyvem hibájául, hogy nem mutattam be az egyes íjkészítők különféle íjtípusait, nem írtam róluk véleményt, nem segítettem ezzel a kezdők számára a megfelelő íj kiválasztását a ma ugyancsak bőségesnek mondható kínálatból. Nem tettem, mert sosem állt módomban valamennyi íjkészítő valamennyi történelmi íj típusával lőni. Ha meg is tehettem volna, tudom, hogy a legjobb mesterek műhelyéből is kikerül néha-néha egy sikerületlenebb darab, az alapján azonban nem lenne szerencsés általánosítani. Természetesen vannak olyan íjak, amelyeket valóban komoly lőeredmény elérésére magam is alkalmatlannak tartok. Az egyiket formája, indokolatlanul vastag markolata, alacsony ajzás magassága miatt inkább csak szobadísznek ajánlanék, ugyanakkor akad olyan is, amelynek használatáról éppen rendkívüli dinamizmusa okán beszélnék le mindenkit.
Terjedelmes, de legalábbis meghatározó fejezetet kellett volna szánnom a korhű viselet kérdésének is. Eléggé egyértelmű, és a 2008. évi ópusztaszeri nyílzápor résztvevői is ezt demonstrálták, hogy a mai magyar hagyományőrző történelmi íjászok túlnyomó többsége, mintegy 90%-a, a X. századi magyarság viseletét ölti magára, és pusztai íjjal lő. E korszak magyar viseletéről Dr. Szöllősy Gábor barátomnak (Üzüm bég) jelent meg egy ajánlása, és én csak egyet tudok érteni Gáborral: viseljük azt, ami biztosan lehetett, úgy, ahogyan viselhették, és kerüljük azt, ami egészen biztosan nem volt. Természetesen ez ügyben is lehetnek kisebb vitáink, az új leletek fényében változhatnak véleményeink. Ilyen lehet a páncél, a süvegcsúcs, vagy éppen a bicskatok viselése.
Az azonban mindenképpen jó lenne, ha a hangsúlyozottan magyar hagyományőrző nem különböző történelmi korok és különböző (bár a magyarral kultúrájában vagy más tekintetben is rokon) népek eklektikus viseletében, fegyverzetében, és főleg nem tünde íjjal és ork páncélban őrizné a magyar íjászhagyományokat.
Ugyanakkor most lehetőségem van a könyvből kimaradt, és nem egy esetben fontos információkat tartalmazó jegyzeteket is megjelentetni, mi több, aktualitásokkal bővíteni. Több félreértés, sőt sértődés is elkerülhető lett volna, ha a jegyzeteket a nyomtatásban megjelent könyv is tartalmazza.
A könyv képanyagát sem cserélem le, egyszerűen kihagyom. Így, aki ki akarja nyomtatni az írásomat, lényegesen hamarabb végez.
Utoljára egy, néhányak által felvetett kritikára szeretnék reflektálni, miszerint írásomat „innen-onnan összegereblyéztem”.
Igen, ez teljes mértékben igaz!
Nem vagyok született zseni, aki az ujjából szopja a tudást. Jártam iskolába, néhány főiskolát, egyetemet is elvégeztem, mi több sport-oktatói végzettséggel is rendelkezem. Könyveket, szakcikkeket is olvasok. Csupán ezt kellett összegereblyéznem és megspékelnem barátaim, íjásztársaim és a magam tapasztalatával. Valóban így született meg ez a könyvecske. Éppen ezért itt is szeretném megemlíteni a Szöllősi testvérek, Gábor és Antal, Kassai Lajos és Novák Pál íjkészítők, Hack Antal íjász mesteredző, valamint Vozár András többszörös magyar bajnok, vadászíjász VB ezüstérmes nevét, akiktől nagyon sokat tanulhattam, akiknek munkáiból vagy személyes beszélgetéseinkből mintegy összegzésként született meg ez az írás.
Őszinte hálával és köszönettel tartozom nekik!
Mivel a könyv megírásában az anyagi haszonszerzés szempontja a legkevésbé sem vezérelt, honlapunkról a szöveget bárki tetszése szerint letöltheti, szabadon felhasználhatja.
Bár a könyv eredetileg a sport íjászok számára íródott, azt hiszem, hogy az íjászkodók számára is fontos a sikerélmény, ők is tudnak örülni egy-egy jó lövésnek, sikeres, netán bravúros találatnak, és azon történelmi íjjal lövő versenyíjászok is haszonnal olvashatják, akik kezébe eddig még nem jutott el ez az írás.
Utóirat gyanánt még egy megjegyzést szeretnék tenni, mintegy a saját lelkiismeretem megnyugtatásaként. Olyasmit kell leírnom, amiért többen kárhoztatni fognak, olyan személyes véleményemet, amellyel ma íjásztársaim döntő többsége nem ért egyet.
Versenyszerű íjászatban gyerekeknek semmi keresnivalójuk!
Aki gyerekeket versenyszerűen edz, íjásztat, az legyen tisztában azzal, hogy az egyoldalú megterhelés miatt a fejlődő szervezeteket olyan kisebb-nagyobb fokú gerincferdülés veszélyének teszi ki, amellyel ezeknek a gyerekeknek felnőttként évtizedekig kell majd együtt élni.
Az az állítás, miszerint akkor lesz jó íjász valaki, ha az íjászatot gyermekkorban kezdi (őseink is ezért voltak híres íjászok) – nem egyéb önámításnál! Ez egyszerűen nem igaz!
Ez nem azt jelenti, hogy gyerek kezébe egyáltalán ne adjunk íjat. De azt igenis jelenti, hogy az elsősorban felnőttek számára rendezett íjászversenyeken – véleményem szerint - gyerekeknek nincs semmi keresnivalójuk. Olyan versenyeket kellene számukra szervezni, rendezni, amelyek figyelembe veszik életkori sajátosságaikat, testi és pszichés fejlettségük, állóképességük szintjét.
A fentiek szellemében kívánok minden érdeklődő olvasómnak jó íjászatot!
Békéscsaba, 2009. február 18. Kovács József (Tárkány)
AJÁNLOM AZ OLDALT
