Az ösztönös lövés elsajátításának fejlődés-lélektani, fiziológiai problémái

Mottó:

„Bizonyos teljesítmények csak bizonyos korban jöhetnek létre, amikor már megvan az ehhez szükséges érettség.”

/Hack Antal/

   Az ösztönös lövés alapfeltétele, hogy az íjász erejéhez és testméreteihez képest megfelelő íjat huzamos időn keresztül használjon.

   Erre a felnőtt kor elérése, a teljes testmértetek kialakulása előtt gyakorlatilag nincs lehetőség. A növésben lévő gyermek fiziológiailag a feladatra alkalmatlan, ám ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy oktatásárról, íjásztatásáról, a más sportágakban olyannyira fontos utánpótlás nevelésről le kell mondanunk. Azt azonban mindenképpen jelenti, hogy oktatása, edzése olyan speciális feladatok, problémák elé állítja mind az edzőt, mind a gyermeket, amelyek más sportágakban vagy fel sem merülnek, vagy megoldásuk már régen tudományosan is megalapozott metodika szerint történik.

   A történelmi íjászat (ösztönös lövés) oktatásánál tehát figyelembe kell venni az íjász életkorát, az abból adódó általános sajátosságokat, valamint számolni kell az individuális (egyéni) fejlődési sajátosságokkal is.

   Mindenképpen tanácsos megszívelni Hack Antal mesteredző gondolatait, aki az évekig tartó (hosszú távú) edzésmunkát három nagy szakaszra bontotta.[1]

·         Általános előkészítése, amelynek a sokoldalú fejlődést kell biztosítani. Ez az időszak a kisiskolás évekre tevődik.

·         Az első sportági specializálódás. Egyénre szabott felkészítési módszer, amely az első versenyen való részvételig tart.

·         Elmélyülés az íjászatban, a technikai folyamatok tökéletesítése. Automatizációs folyamatok, tulajdonságok elsajátítása, növekvő edzésterhelés mellett kialakuló eredményesség.

   Amíg a legtöbb versenysportban magától értetődő, hogy a sportág elsajátítása már kisgyermekkorban elkezdődik (vagy kizárólag csak ekkor kezdődhet el eredményesen), addig az íjászatnak, mint instrumentális célleküzdő sportnak az oktatója a legszélesebb életkori skálán mozgó kezdő íjászokkal kerülhet kapcsolatba. Erre – az egyes életkori sajátosságok és az ebből eredő problémák és feladatok ismeretével – fel kell készülnie. Alapkövetelmény, hogy 3-4 főnél többel egyszerre ne foglalkozzunk, s ezek a személyek azonos életkori csoportba tartozóak legyenek. Gyerekeket és felnőtteket ne oktassunk, ne edzünk együtt!

Kisiskolás kor (7 – 10 életév)

   Ma, sajnos, a szülők még nem tekintik „komoly versenysportnak” a történelmi íjászatot, s ha gyermekük mindenáron ezzel akar foglalkozni, általában vesznek neki egy gyermekíjat, három-öt akármilyen nyílvesszőt, mert ez a legolcsóbb megoldás, és a dolgot a maguk részéről elintézettnek gondolják.

   Az edző feladata ilyenkor a szülők meggyőzése. Ha ez sikertelen, és mint általában lenni szokott, az egyesületnek, szakosztálynak sincs a gyerekek oktatására megfelelő és elegendő számú íja, s az edző szakmailag becsületes kíván maradni, csak egy dolgot tehet: nem vállalja a gyerek oktatását, edzését. Ez ugyanis még mindig tisztességesebb megoldás, mint a gyereket permanens kudarcélményekhez juttatva egy életre elvenni a kedvét az íjászsporttól.

   Ha azonban a szülő hajlandó anyagi áldozatokra, akkor a feladat a megfelelő íj és nyílvesszők kiválasztása, az egyéb felszerelések beszerzése.

   Az íj kiválasztásánál elsődleges szempont, hogy a kezdő azt könnyen, erőlködés nélkül legyen képes megfeszíteni, mivel ez a helyes lövéstechnika elsajátításának alapfeltétele. Gyerekek esetében gondoljunk arra, hogy a növekedéssel együtt nő az íjász húzáshossza, és ez egy és ugyanazon íj feszítőerejét is megnöveli. A testméretek megnövekedésével azonban nem nő arányosan a gyermek izomereje, s ez a probléma különösen a pubertás kori (10-11 éves kortól a 16-17 éves korig) gyors testméret növekedés időszakában nem oldható meg másként, mint az íj esetleg többszöri lecserélésével. A serdülő ugyanis nem fog „hozzáerősödni” az íjához.

   A gyerekek edzése, oktatása elsősorban játékos legyen, semmi esetre sem a felnőttek edzésének időben és térben rövidített változata! Ugyanakkor soha ne tévesszük szem elől, hogy maga az íj nem játékszer! A foglalkozások célja mindig a sokoldalú mozgástapasztalatok megszerzése legyen, az alaptechnika nyers, de mégis pontos elsajátíttatása.

Serdülő (pubertás) kor (10 – 16 életév)

   A serdülő életkori sajátosságaiból következően nem képes hosszas koncentrációra, figyelme és mozgása szórt, lelki instabilitása miatt érzékenyebben és hevesebben reagál a kudarcokra.

   Gyors végtag és testmagasság növekedése miatt akár két-három hónap alatt is jelentősen változhat a húzáshossza, mivel azonban izomereje ezzel nem növekszik arányosan, a korábban kifogástalan íj erőssé válik. További problémát jelent, hogy a magasság növekedésével a serdülő térérzékelése is megváltozik azáltal, hogy szemei is magasabbra kerülnek, s ez számára szokatlan helyzetet teremt. (A görnyedt testtartás, a járás közben lógatott fej egyik oka!)

   A pszichés labilitás, a koordinálatlanná, diszharmonikussá váló mozgás, ügyetlenség, éppen elég megoldásra váró problémát jelent a tanítvány és az edző számára, teljesen felesleges ezt az alkalmatlanná váló íjjal tovább fokozni, az egyedüli megoldás tehát csak az új íj beszerzése lehet.

   Az edzésterhelés, az edzésenkénti lövésszám növelése, a követelmények fokozása általában a várttal ellenkező hatást ér el ebben az életkorban. A lőeredmény többnyire visszaesik, vagy nagyon jó esetben stagnál. Különösen komoly problémát jelent ez abban az esetben, ha tanítványunk korábban már jó eredményeket, helyezéseket ért el. Most, kudarcait nem lévén képes feldolgozni, akár az íjászsportnak is hátat fordíthat.

   Az edzőtől éppen ezért a serdülő íjászokkal való foglalkozás magas szintű szakmai hozzáértést, pedagógiai felkészültséget követel, különben aligha beszélhetünk utánpótlás-nevelésről. A serdülővel meg kell beszélnünk a problémák okát. Nagyon fontos a bizalomteli légkör kialakítása, az edzővel közösen megalkotott edzésprogram, a feladatok megértetése és megértése, az eleve kudarcot okozó feladatok, helyzetek kerülése, a motiváció pozitív megerősítését elősegítő sikerélmények biztosítása.

Ifjú kor (16 –21 életév)

   A pubertás lezárulásával tanítványaink ismét magukra találnak. Koncentrálóképességük, mozgáskoordinációjuk zavarai eltűnnek. Íjászatban nyújtott teljesítményükben általában ugrásszerű javulás figyelhető meg, ami további edzésmunkára ösztönzi őket.

   Az íjászat mozgásfolyamatának elsajátítására, a helyes lövéstechnika készségszinten történő kialakítására, a térérzékelés fejlesztésére, egyszóval az ösztönös lövés megtanulására ez a legalkalmasabb életkor. Ifjú íjászunk tudatosan, nagy figyelemösszpontosítással, érzelmi stabilitással képes végezni az edzésfeladatokat. A kudarcok nem egykönnyen veszik el a kedvét. Elegendő ismeretanyaggal, megfelelő képzelettel rendelkezik ahhoz, hogy felismerje az ok-okozati összefüggéseket, mozgását tudatosan tudja kontrolálni és korrigálni, megértse azt, hogy az ösztönös lövés leadásához elengedetlenül szükséges térészlelés kialakítása és kialakulása sok gyakorlást igénylő, hosszabb folyamat.

Felnőtt kor (21 – 50 életév)

   A fentiek általában a felnőtt korú íjászokra is vonatkoznak, ám nekik már kialakult személyiségük van. Pontosan tudják, hogy mit várnak el a történelmi íjászsporttól, és magától az egyesülettől.

   Bár az íjászat, mint célleküzdő sport egyéni sportág, azonban – ha kezdőként kerülnek egyesületünkbe, szakosztályunkba – magatartásukkal, véleményükkel, hozzáállásukkal nagyban befolyásolhatják a többiek teljesítményét is. Az edző, sportvezető számára éppen ezért nem elsősorban oktatásuk, hanem a közösségbe való beilleszkedésük okozhat problémákat. Emiatt nem felesleges, ha áttekintjük azokat a személyiségtípusokat, amelyek ugyan eltérő módon lehetnek kifejezettek, de alapvonásaikban megtestesítik azokat a pszichikai karaktereket, amelyekkel munkánk során találkozhatunk.[2]

1.      Az elsajátító (a történelemhez kötődő) típus

Szereti a történelmi viseletet, a történelmi versenyek miliőjét. Szívesen szerepel bemutatókon, várjátékokon. Érdeklődik a történelem iránt. Fontos számára a minél tökéletesebb korhűség, a látványos jelmez. Ugyanakkor nem szívesen jár edzésekre, valójában nem íjászni szeret, hanem szerepelni. A teljesítménysport követelményeit elutasítja, igyekszik különféle kifogásokkal kitérni azok elől.

2.      Az átalakító (a kötetlen) típus

Számára az íjászat csupán a célhoz vezető eszköz. Jobb, szórakoztatóbb, természetesebb életet keres. Az íjászat lehetővé teszi számára a közösséghez és a teljesítménysporthoz való kapcsolódást. Törekszik ugyan a jó eredmények elérésére, de a sportteljesítmény valójában másodlagos a számára.

3.      A befolyásoló (domináló) típus

Uralomra, elismerésre törekszik. Ez a folyamat rendszerint az egyesületen belül a társadalmi fölény kialakításával kezdődik. Akaratát, elképzeléseit igyekszik társaival elfogadtatni. A közösség érdekeit úgy próbálja meg saját elképzeléseinek alárendelni, hogy azokat, mint a közösség elemi érdekeit tünteti fel. A teljesítménysport követelményeit az „erősebbé válás” érzetével köti össze. Ugyanakkor kerüli az íjászsportban elfogadott értékek és normák megsértését, mert ezzel árthat jó hírének.

4.      Az elrendező (hagyománytudatos) típus

Elsősorban szilárd tartást keres. Szorosan kötődik az egyesülethez. Azonosítja magát a megadott értékekkel, normákkal, igyekszik azoknak megfelelni. A rábízott feladatokat szívesen és megbízhatóan elvégzi. Törekszik az íjászatban is minél jobb eredményeket elérni.

5.      A kiterjedő (gondtalan) típus

Az íjászatban kikapcsolódást, örömöt és élvezetet keres. A rendszeres edzést nem kedveli, sokkal inkább a vidám társaságot, az élményeket, a bulizást. Esetenként vesz részt versenyeken, többnyire igen gyenge eredménnyel, amiért a rendezést, a körülményeket, vagy felszerelését, de sohasem önmagát okolja.

6.      A győző (teljesítményorientált) típus

Sikereket akar elérni a történelmi íjászatban, ezért hajlandó a szükséges erőfeszítésekre. Mindent elfogad, ami a sporteredmények elérésében segíti. Szívesen azonosul a versenysport fogalmával, mert itt érez kihívásokat. A várható siker érdekében hajlandó keményen edzeni. A külsőségek, a bemutatókon való szereplési lehetőségek kevésbé érdeklik, számára a meglőtt pontszám, az elért helyezés a fontos.

   Mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a mai magyar sportpedagógiai oktatásban máig érvényesülnek a makarenkói pedagógia közösségről vallott elképzelései. Makarenko a közösség tagjait a következőképpen osztályozta:

1.      Működő aktívák

2.      Tartalék aktívák

3.      Egészséges passzívák

4.      Lazítók

5.      Bomlasztó aktívák

   Nem feladatunk itt, hogy a polgári és a szovjet pedagógia közösségre vonatkozó megállapításait értékeljük, bár nem árt szem előtt tartanunk, hogy Makarenko tapasztalatait fiatalkorú bűnözők között szerezte, akik egyrészt nem szabad akaratukból váltak egy közösség tagjaivá, másrészt nem hagyhatták el azt kedvük szerint, mint ahogyan azt sportolóink bármikor megtehetik.

   Nyilvánvaló, hogy egy nagyobb egyesület egy-két gondtalan típusú íjászt komolyabb konfliktusok nélkül képes elviselni. Ám ha egyesületünk tagságának fele ebbe a kategóriába sorolható, akkor az edző és a vezetőség munkája nem lesz más, mint a megmaradásért folytatott görcsös és kilátástalan küzdelem.

   A közösséget bomlasztó íjászoktól igyekezzünk mielőbb megszabadulni, akkor is, ha az illető sorozatban nyeri a versenyeket, vagy egyesületünk legbőkezűbb szponzora.

Idős felnőttkor (50 évtől)

   A történelmi íjászat olyan sport, amelyet akár őszülő fejjel is el lehet kezdeni. Bár nem ez a jellemző, de senior korú kezdő íjászaink is lehetnek. Kialakult személyiségük ugyanazon problémákat vetheti fel, mint amelyek a fiatalabb felnőttek esetében jelentkezhetnek. Ugyanakkor életkori sajátosságaikból eredően oktatásuk – tapasztalataim szerint – már nehezebb. Az íjászat mozgástechnikáját ugyan tökéletesen megértik, ám a mozgásfolyamat végrehajtását nehezen, vagy egyáltalán nem képesek már az ösztönös lövés által megkívánt készségszintre fejleszteni, a mozgás tudatos kontrollja végig megmarad, s koncentráló képességük csökkenésével, az elfáradással mozgásuk szétesik. Ez többnyire a helytelen oldásban, az íj lövés közbeni lekapásában, félredobásában mutatkozik meg. Térérzékelésük is nehezebben vagy már egyáltalán nem fejleszthető. Emiatt célszerűnek tűnik, ha idős korú íjászainkat már nem az ösztönös lövésre, hanem a vesszőhegyes célzásra próbáljuk megtanítani.