Felkészítés a versenyekre

Mottó:
„A versenyt soha nem te nyered meg, mindig ellenfeleid veszítik el.”
/Kassai Lajos/

Minden egészséges kisgyermekben él a versenyszellem, miden gyerek szeret versenyezni. A felnőttek körében azonban már korán sincs így, aminek nyilvánvalóan a korábbi kudarcélmé-nyek az okozói. Veszíteni ugyanis, senki sem szeret. A versenynek azonban lényeges eleme, hogy csak egy győztese lehet.
A versenyhelyzet, a versenyek légköre alapvetően más, mint az edzéseké, ezért ha íjászaink-tól komoly eredményeket, vagy „csupán” jó szereplést várunk el, meg kell tanítanunk őket versenyezni, fel kell készíteni a versenyekre.

1. A verseny, mint az edzés része

Az edzéstervnek a fentiek miatt a versenyekre való felkészítést is tartalmaznia kell. Ám itt is tartsuk be az oly sokat emlegetett fokozatosság elvét. Igaz ugyan, hogy versenyezni a verse-nyeken lehet megtanulni, ám korán sem mindegy, hogy ezt milyen versenyekkel kezdjük.
Szomorú tapasztalatom, hogy ebben ma a történelmi íjászegyesületek általában igen nagy-vonalúan járnak el. Vadászversenyen találkoztam olyan íjásszal, aki két hónapja vett először a kezébe íjat. Nem csupán szabályismereti hiányosságaival, de állandó mellélövéseivel is sokat rontott íjásztársai örömén. Sőt, olyan kezdővel is összefutottam, aki terepíjász OB-n óhajtott megismerkedni az íjászat alapjaival. Úgy vélem, hogy ezek a kirívó esetek nem annyira ma-guknak a kezdő íjászoknak, sokkal inkább egyesületeiknek a szégyenei.
Mert aki az alapokkal nincs tisztában, annak versenyen semmi keresnivalója!
Az íjászat jellegéből ugyanakkor eleve adódik, hogy minden edzés, amennyiben az ott nyúj-tott teljesítmény mérhető, számszerűsíthető: verseny is egyben. Haladók és élversenyzők ré-szére éppen ezért fontos, hogy mindig olyan feladatokat adjunk a közös edzéseken, amelyek valamilyen formában pontozhatóak. A meglőtt pontszám fontos visszajelzés az íjász számára saját fejlődéséről, illetve lőtudásának a társak lőtudásához való viszonyáról. Ez a két dolog pedig rendkívüli motivációs tényező. Ha a legjobbak eredményeit nem misztifikáljuk, hanem reálisan elérhető célként állítjuk a többi íjász elé, akkor ez sokat segíthet fejlődésükben. A „Te soha nem fogsz úgy lőni, mint ő.” mondat edző száját soha sem hagyhatja el. A „Ha ő képes volt megtanulni, akkor neked is menni fog.” biztatás viszont igen.
Természetesen alapképességeink, amit a köznyelv tehetségnek nevez, eltérőek. Ám a legna-gyobb tehetség sem ér sokat, ha nem párosul szorgalommal, illetve kellő szorgalommal a te-hetség – részben – pótolható.
Tapasztalataim szerint minden íjász eredménye jelentősen javul, ha edzésen a legjobbakkal lőhet együtt, ugyanakkor egy élversenyző is tud önmagához képest rosszul lőni, gyengébben teljesíteni, ha nálánál lényegesen gyengébb íjászokkal osztjuk egy csoportba. Ez a jelenség az edzéseken is megnyilvánuló versenyszellemnek köszönhető.

2. A háziverseny szerepe

Az alapokat elsajátított íjászok első versenye mindenképpen a háziverseny legyen. Ez lehet egy szintfelmérő edzés, de még jobb, ha valamely általunk preferált szakág versenyszabályai szerint rendezünk házi versenyt. Ha tapasztalt sportolókat osztunk be a kezdők mellé, a ver-seny során a kezdőnek alkalma nyílik a versenyszabályok elsajátítására is. Igaz ugyan, hogy a szabályok könyvből is megtanulhatóak, de alkalmazásuk, értelmezésük a gyakorlati tapaszta-latok alapján rögzül mélységében.
Izgalmi állapotot, versenydrukkot a háziverseny is előidézhet, ám itt még íjászunk szokott szociális környezetében, számára ismerős személyek társaságában, ismerős környezetben lő-het. A szokatlan, zavaró ingerek, körülmények itt még nem befolyásolják teljesítményét, kon-centrációs képességét. Az azonban fontos, hogy a versenynek tétje legyen! A tét nélküli ver-seny egyszerű edzés, amely ez esetben éppen a kívánt hatást, a versenyre való felkészítést nem éri el.
Saját egyesületemben a versenyengedély kiváltásának alapfeltétele, hogy az íjász egy meg-határozott versenyen az életkorának és nemének megfelelően meghatározott pontszámot elér-je. Ezt a minősítő háziversenyt március végén rendezzük. Aki nem éri el a megkívánt szintet, az a következő év márciusáig kizárólag szabadidős versenyeken vehet részt. Ez a háziverse-nyünk tétje, s ez hivatott biztosítani azt, hogy tagjaink a hivatalos MÍSZ versenyekről ne ku-darcélménnyel térjenek haza, illetve azokon ne vesszőkeresgéléssel töltsék az időt.

3. Baráti, örömíjász versenyek

A versenyekre való felkészítésnek és felkészülésnek a következő lépcsőfokát a baráti, sza-badidős, örömíjász versenyek képezik. Ezek már „valódi”, de a hivatalos versenyeknél „la-zább” szellemiségű versenyek.
Szokatlan környezet, esetleg szokatlan célok, nézők, új, ismeretlen versenytársak. Mindaz, amivel egy szabadidős verseny több a háziversenynél. Amint azt már ezekről a versenyekről az első fejezetben is elmondtam, nem minden szabadidős történelmi verseny lényege a ver-senyzés. Ezek a versenyek mind a rendezés célját, mind színvonalát tekintve nagy eltéréseket mutatnak. Egy részük inkább baráti összejövetel, ahol a lényeg az íjászat utáni eszem-iszom. Máshol a történelmi bemutató jelleg dominál, és sajnos olyan is akad, ahol a fő szempont a rendezésből származó haszon mértéke.
Mindezek mellett szerencsére szép számmal rendeznek szerte az országban olyan versenye-ket, ahol a hangsúly az íjászaton van. Tapasztalataink alapján dönthetjük el, hogy melyeken veszünk részt. Ezek a versenyek arra is módot nyújtanak, hogy a kezdők a különféle íjász szakágakkal (történelmi, terep, vadász, pálya) megismerkedjenek, megérezzenek valamit a szakági versenyek egymástól eltérő, speciális hangulatából, esetleg eldönthessék, hogy szá-mukra melyik a vonzóbb, milyen versenyeken indulnának a jövőben szívesebben. Tapasztala-tokra alapuló döntésüket a későbbiekben is tartsuk tiszteletben. Van, akit egyáltalán nem hajt a nézők előtti szereplési vágy, s a világért sem lenne hajlandó „maskarába bújva” részt venni történelmi versenyeken, várjátékokon, viszont kitűnő vadász- és terepíjász. Mások szerint a történelmi íj használatának szerves részét képezi a történelmi viselet, ezért csak és kizárólag történelmi versenyeken vesznek részt.

4. Minősítő és GP versenyek

Ha íjászaink kellő lőtudással, versenytapasztalattal és szabályismerettel rendelkeznek, s immár az igazolt versenyzők sorába léptek, elérkezett az idő, hogy a hivatalos MÍSZ verse-nyeken is részt vegyenek. Ezeken a versenyeken minősítést szerezhetnek, de a fő hangsúly, akár kezdőkről, akár élsportolókról legyen szó, minden esetben a versenytapasztalaton van!
A Grand Prix rendszerű íjászviadalokon az eredmény ugyan fontos a végelszámolásnál, s a minősítés is lényeges (főként ott, ahol az önkormányzati sporttámogatási rendszer ezt figye-lembe veszi), ám kezdő versenyzőinkben mindig tudatosítsuk, hogy az ő esetükben a részvé-tel, és a saját képességeikhez mért jó eredmény elérése a cél.
Élversenyzőink is tekintsék ezeket a versenyeket a főversenyekre való felkészülés szerves részének, olyan versenyeknek, amelyek lehetőséget teremtenek a teljesítményszint felmérésén túl a hiányosságok felismerésére, a hibák tudatos korrigálására a további felkészülésben.
Éppen ezért ezeket a versenyeket mindig kövesse egy rendkívül tudatos értékelés, problé-mafeltárás, mégpedig legkésőbb a versenyt követő egy-két napon belül. Aki valaha is volt íjászversenyen, az tudja, hogy a verseny befejeződése és az eredményhirdetés közötti várako-zást az íjászok döntően a verseny értékelésével, saját teljesítményük elemezgetésével töltik. Főként mellé lövéseikre keresnek elképesztő fantáziáról és leleményességről tanúbizonyságot téve magyarázatot. Azt szokás mondani: nagyon rossz íjász az, aki nem képes megmagyarázni a hibázását.
Ez a fajta magyarázkodás azonban nagyon messze van a tudatos értékeléstől, s mert első-sorban a hibákra koncentrál, a hibázások emlékének agyi bevésődését segíti elő. A tudatos értékelés nem csak a mellélövéseket, hanem a versenyfolyamat egészét tekinti át. Probléma-feltárása tudományos igényű és nem magyarázkodás. Nem a várakozási idő kitöltését szolgál-ja, hanem előre eltervezett, meghatározott szempontok szerint kialakított része a következő versenyre való felkészülésnek, s ebben az értelemben véve éves edzéstervünknek.
Milyen szempontok szerint kell értékelnünk egy versenyt?
1. A versenyen elért teljesítmény és a legjobb eddigi teljesítmény aránya.
2. A versenyre kitűzött cél teljesítmény és annak megvalósulása.
3. Az íjász verseny alatti fizikai problémái. (Szomjúság, éhség, elfáradás, nagy meleg, stb.)
4. Az íjász verseny alatti érzelmi problémái. (Versenydrukk, hibázások érzelmi hatása, ver-senytársak hatása, stb)
5. Az íjász verseny alatti tudati problémái. (Koncentrációs készség és képesség)
6. Összbenyomás a versenyről.
7. Az átlag alatti teljesítések. Célok, lőtávok. A gyenge teljesítmény oka, az ebből következő további egyéni edzésfeladatok meghatározása.
8. Az átlag feletti teljesítések. Célok, lőtávok.

Az értékelést minden esetben pozitív megerősítéssel, új célok és feladatok közös meghatá-rozásával kell zárni! A pozitív megerősítés nem jelenti azt, hogy a gyenge teljesítményért is dicséret jár, ellenben minden versennyel bővül az íjásznak az a tapasztalatkészlete, amelyre a továbbiakban építhetünk.

5. Az Országos Bajnokság, mint főverseny

Történelmi íjászok körében az elérhető legmagasabb eredmény, rang a magyar bajnoki cím megszerzése az íjászat valamely szakágában. Ha kicsit is komolyan gondoljuk, hogy a törté-nelmi íjászattal nem csak hagyományőrzésként, hanem versenyszerűen foglalkozunk, akkor íjászaink elé ennél magasabb célt nem tűzhetünk ki – legalábbis egyelőre.
Ebből viszont az következik, hogy egész éves edzésmunkánk sarokköve, talppontja, hogy íjászainkat az OB-ra kell felkészítenünk, hiszen ott és akkor várjuk el tőlük, s várják el ők is saját maguktól, a legjobb teljesítményt. Az edzésmódszertanban csúcsformának nevezett tel-jesítőkészséget és képességet ekkora kell elérniük.
Ha helyesen építettük fel éves edzéstervünket az alapozó, felkészítő időszaktól kezdve a speciális és egyéni edzésprogramokon, az edzőtáboron át a felkészítő versenyekig, akkor en-nek a munkának elméletileg itt kell realizálódnia.
Amennyiben augusztus elején sikerült edzéseinkbe egy igen intenzív szakaszt beépítenünk, akkor nagyon tanácsos a főverseny előtt egy hét teljes pihenőt beiktatni, az íjakat, nyílvessző-ket félre tenni, s az íjászattal csak a mentális edzés szintjén foglalkozni.
Közismert tény, hogy vizsgára, amennyiben előtte komolyan vettük a tanulást, a vizsga előt-ti nap délutánjától már nem szabad készülni. Agyunknak a vizsga előtt nem megfeszített munkára, hanem pihenésre van szüksége a jó eredmény eléréséhez. Ez az íjászatban a főver-seny esetében is igaz. Az egyhetes pihenő alatt szervezetünk regenerálódik, s közben „lőéhség” alakul ki. Az íjász a jól végzett munka tudatában, egészséges önbizalommal várja, hogy ismét íjat vehessen a kezébe, és a bajnokságon bizonyíthasson.
Jól ismert jelenség az a kisebb-nagyobb tumultus, amely egy verseny kezdetét megelőzően a bemelegítő pályák céltáblái előtt kialakul. Többnyire az is megfigyelhető, hogy a verseny későbbi, történelmi íjjal lövő győztesei: nincsenek ott. A történelmi íjainkon ugyanis nincse-nek olyan technikai segédeszközök, amelyek beállítását ellenőrizni, esetleges elállítódásuk esetén a hibát korrigálnunk kellene. A történelmi íjász verseny előtti bemelegítéséhez egy kis gimnasztika tökéletesen elegendő. Aki a bemelegítő pályán akar gyorsan megtanulni lőni, azzal már amúgy is baj van. Ha pedig a „bemelegítés” során - miként az könnyen előfordulhat – a legjobb versenyvesszőinket (nincs két egyforma favessző!) lövik szét sporttársaink, akkor akár a győzelemre is keresztet vethetünk!

Az eredményeket befolyásoló külső és belső tényezők

Mottó:
„Minden íjász meg tudja magyarázni, hogy miért hibázott. Mégpedig olyan pontosan, amilyen pontosak a lövései voltak.”
/Szél Zoltán, magyar bajnok/

Szinte valamennyi sportág edzője ismeri az „edzésvilágbajnok” fogalmát. Ő az a versenyző, aki edzésen új világcsúcsot lő, fut, úszik, dob, stb., ám a versenyeken rendre és alaposan el-marad attól a teljesítménytől, amelyet az edzéseken produkál. Nyilvánvalóan ennek köszönhe-tő, hogy ma a profi atléták az év nagyobb részében gyakorlatilag nem edzenek, hanem ver-senyről versenyre utaznak, mondhatni a versenyeken való részvétellel készülnek fel a verse-nyekre.
Az edzés- és a versenyteljesítmény közötti különbség nem csak negatív lehet, sőt! Igen sok sportoló egy-egy rangos versenyen nyújtja élete legjobb teljesítményét.
A versenyhelyzet ugyanis mindig egy fokozottabb izgalmi állapotot vált ki, és a sportolók egyéni adottságaik és edzettségük mértéke szerint erre különbözőképpen reagálnak. A pozitív reakció a teljesítmény növekedésével, míg a negatív reakció a teljesítmény csökkenésével jár együtt.
A sportteljesítményt befolyásoló tényezőket az alábbiak szerint csoportosíthatjuk:

1. Alapvető tényezők:
• Genetikailag meghatározott tényezők
• Érettségtől és fejlettségtől függő tényezők
• Egészségi állapot, bioritmus

2. Taktikai tényezők:
• Szenzoros (érzékelési) képességek
• Kognitív (felismerési) képességek
• Intellektuális képességek

3. Motoros (testi) képességek
• Mozgékonyság (megnyúlási képesség, izületi mozgékonyság)
• Motoros koordinatív (mozgási) képességek
• Motoros feltételes (begyakorolt) képességek

4. Pszichés tényezők és képességek:
• Emóciók (érzelmek)
• Stressztűrés és terhelhetőség
• Motiváció és teljesítőképesség

5. Környezeti tényezők
• Táplálkozás
• Szociális környezet (család és munkahely)
• Az edző személye és az edzési lehetőségek

Björn Ahsbahs nyomán

A versenyteljesítmény a sportteljesítmény szerves része, melynek alakulásában az íjászatban az alábbi tényezőkre kell figyelemmel lennünk:

Tekintettel arra, hogy a felszerelés eleve adott, illetve a sportolótól független külső tényezők megváltoztatására gyakorlatilag nincs lehetőség, a továbbiakban azokkal a belső tényezőkkel érdemes foglalkoznunk, amelyek az íjász versenyteljesítményét nagyban befolyásolhatják.

Fizikai tényezők

Feltételezve azt, hogy íjászunk egészségesen, fitten, jó kondícióban vesz részt a versenyen, három dologra kell figyelnünk a verseny előtt. A táplálkozásra, a folyadékbevitelre és a pihe-nésre.
A táplálkozás és a hidratáció (folyadékbevitel) nem csupán az ember általános kondíciójára, de koordinációs képességeire is hatással vannak. A nehéz, füstölt, erősen fűszeres ételek, a nagyobb mennyiségű alkohol fogyasztása megterheli a gyomrot, a vérkeringést, dehidratálja a szervezetet. Ezért a verseny előtti napon ezek fogyasztásától tartózkodni kell. A nyári hőség-ben a verítékezés önmagában is folyadékvesztéssel jár, ennek pedig egyenes következménye a figyelemösszpontosítási képesség akár 10-15 %-os csökkenése is lehet. Tekintetbe véve azt, hogy például terepversenyen a dobogós helyezettek között a pontkülönbség ritkán haladja meg a meglőhető pontszám 1 %-át, könnyen beláthatjuk, hogy kiszáradt torkú, szomjas ver-senyzőnknek esélye sincs a győzelemre.
Nem véletlen, hogy a tapasztalt versenyzők felszereléséből nem hiányzik az ásványvíz és a szőlőcukor. Üdítőitallal soha ne próbálkozzunk, ezek ugyanis szándékosan desztillált vízből készülnek, ásványi sókat nem tartalmaznak, fogyasztásukkal csak szomjúságérzetünket növel-jük. (Nem túl etikus, de bevált módja a fogyasztás növelésének az üdítőipari cégek részéről.)
Fontos, hogy verseny közben folyamatosan igyunk egy-két kortyot. Ha csak akkor vesszük elő ásványvizes palackunkat, amikor megszomjaztunk, már késő. A szomjúságérzet ugyanis a már fennálló dehidratáció, folyadékvesztés miatt jelentkezik.
A táplálkozás mellett a másik fontos tényező a pihenés. Ennek kielégítő feltételeit már lé-nyegesen nehezebb biztosítani. Sajnos több kellemetlen tapasztalatot sikerült szereznem ezzel kapcsolatban, egyrészt a rendezők, másrészt egyes íjásztársaink felelőtlen, sportszerűtlen ma-gatartása jóvoltából. Mint az ország „peremén” lakó embernek, hajnal négykor kell felkelnem, ha mondjuk egy Budapest környékén rendezett, egynapos versenyre időben oda akarok érni. Ám hiába vagyok ott én kilenckor, s tartalmazza azt a versenykiírás, hogy a verseny délelőtt tízkor kezdődik, számtalanszor előfordult, hogy még tizenegykor is ácsorogtunk, mert a párki-lométernyire lakó íjásztársunk csak jóval tíz óra után tudott megérkezni, s őt, mint kiváló íjászcimborát, feltétlenül meg kellett várnia akár száz embernek is.
Úgy vélem időszerű lenne, ha a versenyrendezők arra törekednének, hogy a magyar íjásztár-sadalmat a pontos versenykezdésekhez hozzászoktassák.
A másik probléma a kétnapos versenyeken jelentkezik, ahol a legtöbb versenyző sátorban tölti az éjszakát. Sátraink fala azonban nem hangszigetelt. A horkolást – mint olyat, amelynek „elkövetője” a dologról nem tehet – elviselem. Ám szinte mindenütt akad néhány magából kivetkezett „sporttárs”, akiknek viselkedéséből arra következtethetek, hogy számukra az íjá-szat csupán ürügy egy alapos éjszakába nyúló ivászatra. Megtűrésük, a dolog szó nélkül ha-gyása, vagy éppenséggel jópofa vagányságnak titulálása elsősorban egyesületüket, másodsor-ban az egész magyar íjásztársadalmat minősíti. Egy baráti, szabadidős versenyen is elvárható, hogy tekintettel legyünk másokra, ám egy minősítő MÍSZ versenyen – szerintem – ezeknek a hangoskodó éjszakai alkoholistáknak semmi keresnivalójuk nincs.

Pszichikai tényezők

1. Feszültség, idegesség

A verseny kezdetekor minden sportoló reagál valamiképpen a fellépő külső és belső inge-rekre, többnyire feszültté, idegesebbé válik. Szeretne megfelelni az önmagával szemben tá-masztott várakozásoknak, követelményeknek. Ezt a pszichikai-fiziológiai állapotot nevezi a szakirodalom rajtállapotnak, és az eltérő reakciók szerint három típusát különbözteti meg. Ezek a rajtkészség, a rajtláz és a rajtapátia. A rajtkészség a versenyző normális reakciója a helyzetre, enyhe izgalmi állapot, nyugtalan, de önbizalommal teli, optimista várakozás a ver-senyre. A rajtláz és a rajtapátia ezzel szemben két szélsőséges állapot. Az előbbit túlzott ér-zelmek, nagyfokú feszültség, idegesség, a pulzus gyorsulása, izzadás jellemzi. A rajtlázas íjász toporogva, fel-alá járkálva, felszerelését újra, meg újra ellenőrizve, szemmel láthatóan nyugtalanul várja az indulást. A rajtapátiás ezzel szemben szinte magába roskad, közömbössé, tompává válik, érdeklődése lanyhul, unatkozik, fáradtság vesz erőt rajta.
A nevezéstől a tényleges versenykezdetig túl hosszúra nyúló várakozás a normális rajtkész-ségben lévő íjászt vérmérsékletétől függően könnyen eltolhatja egyik vagy másik irányba.
Az emóciók változása, hullámzása a verseny közben is jelentkezik. A folyamatos jó telje-sítmény, a versenyben való vezetés előidézője lehet akár a győzelmi gőgnek, akár a győzelmi pániknak. Az első esetben íjászunk elbizakodottá válik, már biztosnak érezvén a győzelmét, hajlamossá lesz a könnyelműsködésre. Önkontrolljának szintje lecsökken, és ez maga után vonja teljesítményszintjének csökkenését is. A másik esetben a versenyben vezető íjász meg-ijed a győzelem lehetőségétől, addigi jó teljesítményét véletlenszerűnek érezvén a pontok számolgatásába kezd, pszichológiailag és fiziológiailag görcsössé válik. Az egyik esetben az idegesség kiváltója a túlzott, a másik esetben a hiányos önbizalom.
Nem csupán a verseny állása, de egy-egy elhibázott lövés is lehet az idegesség kiváltó oka. Talán az egyik legfontosabb, s egyben legnehezebben megtanulható dolog az íjászok számára a „kilőtt nyíl – lezárt ügy” kérdése.
Saját példámból tudom, mennyire nehezemre esett megtanulnom, hogy ne a verseny egészé-re (pontok számolgatása!), és ne az addigi teljesítményemre figyeljek, hanem kizárólag arra az egyetlen vesszőre koncentráljak, amit éppen ki akarok lőni. Természetesen nagyon bosz-szantó lehetne az iménti lövés, amellyel csúnyán elhibáztam azt a célt, amit az edzésen „bekö-tött szemmel” is el szoktam találni. Ám ez a probléma már a múlté, változtatni, tehát segíteni már nem tudok rajta. Elemezhetném a hibázás okát, de ennek nem most van itt az ideje.
A hibázásra – ha nem tanulják meg „elengedni” a mellé lőtt vesszőt - az íjászok eltérően reagálnak. Van, akiben enyhe depressziót vált ki a hibázás, van, akiben kifejezetten agresszi-ót, amely irányulhat önmaga, a felszerelése vagy éppen a versenytársak, a rendezők, a nézők ellen.
Szintén idegesség okozója lehet a verseny üteme, az esetleges feltorlódás miatti várakozás, amely mint már mondtam többnyire a történelmi íjászok gyors lövési, és ezáltal haladási tem-pójából adódik. Ha azonban arra gondolunk, hogy a mai napot erre a versenyre szántuk, hogy kellemes környezetben, íjászbarátaink között vagyunk, s, hogy mindenkinek egyforma joga van élvezni nemes sportunkat, annak is, akinek lövéseire éppen most várunk – rögtön másként fogjuk értékelni a helyzetet.

2. Agresszió, harag

Az agresszió az íjászat esetében a különleges külső gátlásokra adott reakció, amelyet vala-milyen konfliktushelyzet vált ki. Az íjász akkor válik agresszívvé, ha az általa kitűzött célokat veszély fenyegeti. Tehát kiváltó oka lehet verseny közben a technikai hiba (húr szakadás, vessző törés), a versenyben a vezető pozíció elvesztése, vagy akár egyetlen rossz lövés is. Az agresszív cselekedetek lehetnek tanult (instrumentális) és impulzív (affektív) reakciók. Utób-biakat a szélsőséges érzelmek váltják ki, jellemzően tudat alattiak és célirányosság nélkül tör-ténnek.
Az agressziónak a történelmi íjászatban élettani okokból meglepő következményei lehetnek. Az agyalapi mirigy veszélyhelyzetben két hormont, az adrenalint és a noradrenalint választ ki. Félelmi állapotban (menekülési reakció) az adrenalin van túlsúlyban. Agresszivitás esetén (támadási reakció) a noradrenalin. Ez az enzim pedig csökkenti a tudatosságot és blokkolja a gondolkodást. Elvakít a harag – szoktuk mondani. Ez viszont nem mást jelent, mint a tudatos kontroll hiányát. Ez a magyarázata annak, hogy sok történelmi íjász, miután az első vesszővel hibázott, a hibázás miatt jelentkező impulzív agressziónak köszönhetően további nyilait a cél közepébe lövi. Ennek a jelenségnek a fordítottja játszódik le, amikor az első két jó lövés után „érthetetlenül” hibázunk. Az eredményes lövések feletti örömünkben tudati kontrollunk átve-szi az irányítást izomérzékelésünktől – és ezzel lényegében elrontja a dolgot.
Az agresszió kismértékben végigkíséri az íjászt az egész versenyen. Amikor beállunk a cél-tábla elé, azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy leküzdjük (megtámadjuk) a célt. Nem tréfaként jegyzem meg, hogy az egyik íjásztársam akkor ért el jelentős fejlődést, amikor korábbi üzlet-társát képzelte a céltáblára. Az agressziója miatti fokozott noradrenalin kiválasztás volt a sike-rének oka.
Ugyanakkor ne feledjük, hogy a dühében szitkozódó, trágár szavakat kiabáló, íját eldobáló versenyző nem sportszerű jelenség.

3. Önbizalom

Az alapok elsajátításánál arról beszéltem, hogy a kezdőket meg kell tanítani vertikálisan (technika és stílus) és horizontálisan (tér-távolság észlelés) jól lőni. A függőleges és a vízszin-tes csík előbb-utóbb egy kereszt alakban, lényegében egy középpontban találkozik. A jó íjász ezt a pontot képes nyílvesszőjével eltalálni, függetlenül attól, hogy melyik szakág versenyén áll rajthoz.
Ugyanakkor számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy az az íjász, aki harminc méterről eltalál, vagy alig arasznyival hibáz el egy üdítős dobozt, terepversenyen, a szintén harmincméternyire kihelyezett nyolcvan centiméter átmérőjű lőlapnak mellé lő.
A jelenségnek a magyarázata a feladat nehézségében keresendő. Általában úgy gondoljuk, hogy a kisebb cél jobban vonzza a szemet, viszont a nagyobb ellenkező hatást vált ki. „Elvész benne az íjász. Nincs mire koncentrálnia.”
Ha edzésfeladatként negyvenes terep lőlapra lövetünk húsz méterről, íjászaink a lőlap belső, öt pont értékű sárga mezőjét próbálják meg eltalálni. A feladatot a történelmi íjászok többsége nehéznek fogja találni. Ha azonban feladatként nem a minél nagyobb pontszám elérését adjuk meg, hanem csupán azt, hogy lőjenek bele a lőlapba – teljesítményük ugrásszerűen javul. Mi-ért?
Húsz méterről egy nyolc centis (belső, sárga) kört eltalálni valóban nehéz feladat.
Húsz méterről egy negyven centis kört eltalálni nem okozhat gondot gyakorlottabb íjászok-nak, s mert „bele” próbálnak lőni, valószínűleg a középpont köré lövik nyilaikat.
A fenti egyszerű kísérletből, amelyet bármely edző elvégeztethet, gyorsan kiderül, hogy szó sincs itt arról, mennyire vonzza vagy sem a célfelület mérete a szemet. A jelenség oka ugyan valóban pszichikai, de nem a látással, hanem az önbizalommal kapcsolatos. Probléma nélkül meg tudunk oldani minden olyan feladatot, amelynek megoldása már többször sikerült, amellyel kapcsolatban pozitív, sikerélményre alapuló emlékképünk van. Ugyanakkor a képes-ségeinkhez mérten nehéz (vagy nehéznek tűnő) feladat teljesítése már korán sem megy gond nélkül. Ha ennek során kudarcélmények tömege épül be tudatunkba, akkor óhatatlanul kiala-kul bennünk a „nekem ez sohasem fog sikerülni” képzete, amely eleve predesztinál bennünket a további kudarcokra.
A történelmi íjászok „szerencséje”, hogy valóban nagy távot a versenyszabályok szerint nem kell lőniük. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az edzéseken soha ne siessünk azzal, hogy az íjászokat hosszabb távokon (20-30 méter) lövessük. Hátrább, távolabb a céltól csak akkor haladjunk, amikor a célt már mindenki biztosan képes eltalálni. S ekkor sem feltétlenül kell a távolságot növelni. Jobb megoldás lehet a célfelület méretének a csökkentése. Közelről (5-10 méter) kiváló célt jelenthetnek a vesszőfogóra felragasztott öntapadós körcímkék. S amikor növeljük a távot, azzal arányosan mindig növeljük először a célfelületet is, ezzel biztosítva a sikerélményt, a teljesítmény pozitív megerősítését, az önbizalom kialakulását.
A terepíjász lőlap belső sárga körére csak az az íjász képes valóban koncentrálni, aki tudja, hogy az adott távról azt biztosan eltalálja.
Gondoljunk arra, a sportban elér sikernek három előfeltétele van: az egészséges önbizalom, a pozitív gondolkodás és a kemény edzésmunka. Az edző feladata pedig mindhárom együttes fejlesztése.