A történelmi íjászok oktatásának és edzésének pedagógiai alapjai

Mottó:

„Vannak pedagógusok, akiknek beengedése egy iskolába, lényegében véve ifjúság elleni bűncselekmény.”

/Dr. Szemenyei Sándor, iskolaigazgató/

Mint több diplomás, három évtizede gyakorló pedagógus magam is tanúsíthatom a mottó igazát. Pályám során sajnos találkoztam olyan kollégákkal, akik rendkívül magas szintű tárgyi és elméleti módszertani tudásuk ellenére tökéletesen alkalmatlanok voltak gyerekek nevelésére és oktatására.

Az edzői tevékenység gyakorlatilag pedagógiai tevékenység, amely egy oldalról nem nélkülözheti a lehető legmagasabb szintű elméleti felkészültséget, más oldalról az emberi, jellembeli rátermettséget, amelyet sem tanítani, sem tanulni nem lehet.

Ma a sportpszichológiai kutatások területén kiemelt szerepet kap a sportolók kiválasztásának és beválásának kérdésköre, ugyanakkor a kutatások az edzők kiválasztásának és beválásának problematikájával kevéssé foglalkoznak.

Pedig a pedagógia tudományának egyik legfontosabb alapelve az, hogy a nevelés és az oktatás bipoláris folyamat, amelyben a tanár személye éppen olyan fontos az eredmény elérése szempontjából, mint a tanítványé.

Egy percig se gondoljuk, hogy pusztán azért, mert szeretjük a gyerekeket, vagy mert mi lövünk a legjobban egyesületünkben: máris alkalmasak vagyunk az edzői feladatok ellátására.

 Ahhoz, hogy valóban azzá váljunk pozitív jellembéli tulajdonságainkon túl alapvető sportpedagógiai és sportpszichológiai ismeretekkel is rendelkeznünk kell. Mivel Hack Antal Íjászat című könyve nem egykönnyen hozzáférhető mindenki számára, így – ha viszonylag rövidebben – ezekkel a kérdésekkel is foglalkoznunk kell.

Az oktatásmódszertan tudománya, más néven a didaktika, a következő három kérdéskörrel foglalkozik:

1.      Mit kell tanítani? (A tanulás tartalma. Jelen esetben az íjászat, mint sportmozgás tanítása.)

2.      Hogyan kell tanítani? (A módszertan kérdései.)

3.      Mivel kell tanítani? (Az oktatás során felhasználható segédeszközök és azok alkalmazása, oktatástechnológia)

Nézzük meg kissé részletesebben ezeket a kérdésköröket, tekintsük át azokat a legalapvetőbb elveket, amelyeket mindenkinek, aki neveléssel, oktatással foglalkozik: ismernie kell.

Mit kell tanítani?

(A sportmozgás tanulási - tanítási folyamata)

A mozgásos cselekvés oktatásának két fő mozzanata a sportmozgás megismerése és annak a versenyen való alkalmazása. Az oktatási folyamat részei a következők:

1.      a sportmozgás megismerése

2.      a sportmozgás megértése

3.      a sportmozgás beidegzése

4.      a sportmozgás tudatos alkalmazása a gyakorlatban[1]

Ahhoz, hogy a sportmozgás egyáltalán sikeres cselekedet legyen, a mozgás előtt, alatt és után az agyban különböző folyamatoknak kell lejátszódniuk. Az agy mozgásszabályozása öt fázisra bontható:

1.      információs fázis

A sportmozgásról az íjász információkat szerez az edző magyarázata, íjásztárs által végzett bemutatás, videó, rajz, stb segítségével.

2.      tájékozódási fázis

A következő fázisban a sportoló a mozgás lefolyását elképzeli, belső késztetést érez annak végrehajtására. Agyában mozgásterv keletkezik.

3.      ösztönzési fázis

Az eddigi motiváció és a mozgásterv alapján az agy impulzust ad az izommozgás kivitelezésére.

4.      kivitelezési fázis

A mozgás végrehajtása, de legalábbis kísérlet az elvárásoknak megfelelő kivitelezésre.

5.      visszajelzés

A megértett, a mozgástervben megfogalmazott és a valóságban végrehajtott mozgás összehasonlítása. A visszajelzés szempontjából megkülönböztetünk belső (az íjász önkontrollján alapuló) és külső (az oktató észrevételein alapuló) visszajelzést. A mozgástanulás első, durva koordinációs szakaszában a külső, míg második, finom koordinációs szakaszában a belső visszajelzésnek van nagyobb szerepe.[2]

 A durva koordinációs szakasz jellemzője, hogy az íjász a mozgásfolyamatot igen erős tudati kontroll alatt tartja, ennek ellenére többnyire nem képes azt a kitűzött célnak megfelelően, pontosan végrehajtani. Kifáradáskor gyakran durva mozgáshibák keletkeznek, amelyeket a koncentráció hiánya, vagy a megváltozott környezet is előidézhetnek. A klasszikus pedagógia ezt tekinti az ismeret szintjének.

A finom koordinációs szakaszt már a sportmozgás rendezettsége jellemzi. Az íjász mozdulatai tökéletesebbekké válnak, gazdagodik a mozgásemlékezés. A hatékonyabb mozgásérzet növeli a mozgásirányítás pontosságát és alapot ad a tudatos agyi kontroll helyett a mozgás izomérzet általi szabályozására. Az íjász a jártasság szintjére jut a mozgás elsajátításában.

A finom koordinációs tanulás további, készség szintű szakaszában a mozgást az íjász szokatlan körülmények között is végre tudja hajtani. Képes függetleníteni magát a saját mozgására való koncentrálástól. Mozgásérzékelése, izomérzése, egyensúlyérzése, valamint tér- és távolságészlelése alapján sportmozgása automatikussá válik.

Hogyan kell tanítani?

(Az íjászok oktatásának és edzésének módszertani kérdései)

 Az oktatás és az edzés során alkalmazott módszerekkel szemben támasztott követelmények a következők:

1.      A módszer feleljen meg a sportolók életkori sajátosságainak.

Nem minden módszer alkalmazható minden életkorban és minden tanulótípus esetében. Eléggé nyilvánvaló lehet, hogy a pusztán szóbeli (verbális) magyarázat nem felel meg a gyerekek számára. A monoton feladatok hosszan tartó ismételgetése (egyazon távról egyazon célra történő lövések) nem javítják, hanem ronthatják a teljesítményüket. Egyes íjászok fejlődése ugyanazon módszer alkalmazása esetén gyorsabb, míg másoké lassabb lehet.

2.      Igazodjon a kitűzött célhoz.

Általában már a cél meghatározása maga után vonja a módszer kiválasztását is. A térészlelést például teremben csupán a lőtávok váltogatásával tudjuk fejleszteni, ugyanakkor a szabadban már a fény- és terepviszonyok változatosságára is építhetünk.

3.      Igazodjon a tanulók, versenyzők tapasztalataihoz.

A módszer megválasztásánál íjászaink korábbi tapasztalatait, sportmúltját, érdekeit és igényeit is figyelembe kell venni.

4.      Legyen hatással az emberek közötti kapcsolatokra.

A módszerek rögzítik az oktató és a tanítvány szerepét, több-kevesebb lehetőséget adnak az önállóságra, a kölcsönös tisztelet, bizalom kiépülésére. Alapvetően befolyásolják munkánk eredményességét, hiszen ezek az eredmények egy meghatározott szociális környezetben realizálódnak.

5.      Érje el a kitűzött célt.

Talán a legtermészetesebbnek tűnő kritérium, hiszen eleve rossz az a módszer, amellyel íjászaink egyáltalán nem fejlődnek lőtudásukban.

Edzéscéljaink eléréséhez alapvetően két módszer közül választhatunk:

Utasításorientált (közvetlen) módszer.

Az oktató, edző kijelöli az adott feladatokat, megkísérli egyenes, közvetlen úton elérni a kitűzött célt. A hibákat javítja, magyaráz, bemutat. A tanítványok elképzeléseit, ötleteit figyelmen kívül hagyja. Elsősorban saját tapasztalataira, szakmai felkészültségére épít. A csoportos íjászedzések tartásánál a módszer – baleset-megelőzési szempontok miatt is – nélkülözhetetlen.

Tapasztalatorientált (közvetett) módszer.

Az oktató a feladatok megoldásánál hagyja kísérletezni, próbálkozni tanítványait, hogy azok kudarc és siker élményeik során – de mindig közös értékelést követően – jussanak el a helyes megoldáshoz. Tanítványai önállóbbakká válnak, egyéni edzésterveik megvalósítása sikeresebb.

Az oktatás hatékonyságának a helyesen megválasztott módszer mellett másik alapfeltétele az oktató, edző stílusa. A három alaptípus között természetesen, mint minden tipologizálás esetében, számos átmenet is létezik, ám alapvetően minden pedagógus stílusa besorolható valamely alábbi kategóriába.

Autoriter (parancsoló)

Edzéseit katonás rend és fegyelem, s általában fagyos légkör jellemzi. A feladatok teljesítésének értékelésében többnyire nem tanítványai, hanem saját tudásszintjéből indul ki. Döntően a hibákat keresi, kritizál, ritkán vagy egyáltalán nem dicsér. Utasításai általában csak a „mit” és „hogyan” kérdéseire terjednek ki. Úgy gondolja, hogy a „miért”-re adandó válasz csak rá tartozik. Élvezi a feladatával járó hatalmat. Tipikusan előfordulhat, ha az egyesület, szakosztály legjobb íjásza automatikusan a legjobb edzőnek is tartja magát, s mindenkire vonatkoztatva egyedül üdvözítőnek tekinti azokat az edzéstartalmakat, amelyekkel saját sikereit elérte.

Demokratikus

Az edzésstílusa nem állandóan irányító. Annyi fegyelmet követel, amennyi a baleset megelőzéshez és az eredményes edzésmunkához szükséges. Feltételeket biztosít tanítványai önálló ötleteinek megvalósításához, az edzésfeladatokat a „miértek”-re is kitérve megbeszéli velük. Hangneme nyugodt, barátságos. Sikerélmények elérésére törekszik, a feladatok értékelésénél reálisan dicsér, de a hibákra is felhívja a figyelmet. A demokratikus stílus feltétele, hogy az edző szakmailag, emberileg megalapozott tekintéllyel rendelkezzen.

 Liberális

Az íjászedzésen gyakorlatilag mindenki azt csinál, amit akar. Utasítások, meghatározott és célirányos feladatok, teljesítményértékelések nincsenek. Gyakorlatilag nem is edzés történik, csupán „íjászkodás”. Az edzőnek semmiféle tekintélye sincs, akaratának legfeljebb erőtlen kérés formájában képes hangot adni. Tapasztalataim szerint a könyvem bevezetőjében említett szabadidős íjászegyesületek „nem teljesítményorientált edzései” folynak ilyen stílusban, néhány tiszteletreméltó és példamutató kivételtől eltekintve.

Mivel kell tanítani?

(Oktatástechnikai eszközök)

Az íjászok oktatásához számos segédeszköz áll a rendelkezésünkre. Ezek közül néhány hagyományosnak mondható (ábrák, könyvek, cikkek), míg mások az utóbbi évtized vívmányai (videó, számítógép, projekttor, digitális fényképezőgép). Az eszköz kiválasztásánál az elsődleges szempont mindig annak hatékonysága, nem pedig úgynevezett korszerűsége. Időnként egy szemléletes ábrával sokkal többet érhetünk el, világosabban, érthetőbben (olcsóbban és gyorsabban) egészíthetjük ki magyarázatainkat, mint a legmodernebb eszközökkel. Igen hasznos, ha íjászaink tájékozottak a sportág szakirodalmában. Az Íjászat, a Nyílegyenesen, a Vadászíjászat kézikönyve című kiadványokat, vagy az Íjász Lap[3] számait, és nem utolsó sorban az Internetet ajánljuk figyelmükbe. A versenyszabályok pontos ismerete nem nélkülözheti a szabálykönyvekből való tanulást sem, s bár e mű végén a történelmi íjász versenyzőkre vonatkozó versenyszabályok megtalálhatóak, a szélesebb körű tájékozottság mindenképpen hasznos.

A tökéletes stílus, a mozgáskoordinácó finomításának ma már szinte elengedhetetlen eszköze a videofilm. A filmfelvétel célját tekintve kétféle lehet. Az oktató filmek segíthetik a mozgástanulást, a versenyszabályok megértését, bemutathatják az egyes versenyhelyszíneket, a különféle íjtípusokat, felszereléseket, edzésfeladatokat. Ha magunk készítünk oktatófilmet, ügyeljünk arra, hogy amit be kívánunk vele mutatni, az legyen jól látható, alaposan megfigyelhető, a magyarázat világos és lényegre törő.

A videó felhasználásának másik lehetősége, ha íjászainkról készítetünk az edzésen vagy a versenyen (Nem mindenhol engedik a szabályok!) felvételeket. A felvételek célja nyilvánvalóan az utólagos elemző értékelés, amelyre a felvétel elkészülte után legkésőbb két-három órával kerüljön sor. Kísérletekkel bizonyított tény ugyanis, hogy a tanulók teljesítménynövelésében jelentős szerepe van a visszajelzés mielőbbi megtörténtének. Az értékelés mindig legyen egyedi, ha csoportos, akkor se vonjunk be három-négy főnél többet. Törekedjünk a tanulók intenzív foglalkoztatására az értékeléskor. Lehetőleg mindenki az önmagáról készült felvételeket elemezze, saját és ne mások teljesítményében keressen hibát. Természetesen az elemzés nem nélkülözheti az edzői irányítást, de hassunk oda, hogy az íjász a felismert hibát és annak korrigálási módját lehetőleg maga mondja ki.