Hogyan lőhetünk, célozhatunk a történelmi íjakkal?
Mottó:
„Arra a kérdésre, hogy hogyan kell célozni, én mindig nagyon részletes, és mindent átfogó választ szoktam adni: SEHOGY.”
/Kassai Lajos/
Tekintettel arra, hogy a magyar történelmi íjászhagyományok eltűntek a múlt évszázadainak homályában, a történelmi íjjal történő lövés technikáját három forrásból ismerhetjük meg. Korabeli műalkotások ábrázolásainak tanulmányozásával, ma élő, az íjat generációk megszakítása nélkül használó, úgynevezett természeti népek íjászatának kutatásával, valamint saját tapasztalataink által.
A mai történelmi íjászok lövéstechnikájában alapvetően két megoldással találkozunk. Az ösztönös lövéssel, és a célzott lövés leadásával.
1. Ösztönös lövés
A Kassai Lajostól kölcsönzött mottó állítása – bármennyire furcsán is hangzik első pillanatban – alapvetően igaz állítás. Az ösztönös lövés lényege ugyanis abban rejlik, hogy az íjász – tudatosan – nem céloz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem céloz! Csupán azt, hogy a mozgásfolyamat olyan szintű készséggé fejlődött, hogy abban a tudatos agyi kontroll helyét és szerepét az izomkontroll veszi át.
Az ösztönösen lövő íjász mindkét szemével a célra fókuszál, alapvetően a közte és a cél közötti teret érzékeli, a megfeszített íj és a nyíl a periférikus látómezejében jelenik meg, természetesen a célhoz viszonyítva elmosódott kép formájában. Az íj és a vessző helyzetét nem kontrolálja tudatosan, de saját testhelyzetéből, valamint izomzatának feszültségi állapotából és módjából tudat alatt érzékeli, hogy hova fog lőni az íja, s milyen korrekciókat kell elvégeznie ahhoz, hogy ez a pont azonos legyen a célfelülettel.
A fentiekből az ösztönös lövés oktatására és elsajátítására vonatkozóan az alábbi, alapvető következtetések adódnak:
1. Az ösztönös lövés helyes kivitelezésének ugyanúgy alapkövetelménye a helyes lövéstechnika elsajátítása, mint a célzott lövés esetében.
2. Kiemelt hangsúlyt kell fektetni a térérzékelés fejlesztésére, ami alatt nem azt kell érteni, hogy az íjász centiméteres pontossággal tudja megmondani, a közte és a cél közötti távolság méretét, hanem azt, hogy az íjász azt érzékelje, hogy az íjának és nyílvesszőjének mekkora ez a távolság. A dolgot úgy kell elképzelni, mintha valakinek azt a feladatot adnánk, hogy egy 1 méter széles, majd egy 3 méter széles, mély árkon kelljen át. Az illető aligha fog nekiállni megmérni az árkok szélességét, s azon sem fog eltöprengeni, hogy az árkok keskenyek avagy szélesek-e. Saját képességei ismertében, mozgásának tudatos kontrollja nélkül az első árkot valószínűleg helyből átlépi, míg a másodikon való átjutáshoz kisebb-nagyobb lendületet vesz, nekifut az ugrásnak.
3. Rendkívül fontos emiatt az, hogy az ösztönös lövő az íjat minél inkább, mint saját testrészét érzékelje. Ezt kizárólag egyazon íjjal különböző távokra történő lövések ezreivel lehet elérni. Ezért helytelen történelmi íjászatban az eredmények javítása érdekében a gyakori íjcsere – általában a még erősebb irányában –, vagy a vesszők sűrű váltogatása. Gyakori, hogy új íjával az íjász kezdetben valóban jobban lő, ha ez azonban kizárólag az újdonság motiváló erejének köszönhető, akkor az újdonság erejének elmúltával versenyzőnk lőeredménye leromlik, s esetleg hónapokba telhet, mire eléri a régebbi íjával produkált szintet.
4. Ösztönös lövés esetében gyakorlatilag nem létezik a célzott lövési technikát alkalmazó íjászatból oly jól ismert fix pont. Ennek ugyanis az a lényege, hogy a vesszővéget mindig az arc meghatározott pontjához húzva az íjász „megtaláljon egy fix pontot”, amihez képest a másikat a célzóberendezésének pontja, vagy esetleg a vessző hegye szolgáltatja. Ez a két fix pont jelöli ki azt az egyenest, amely mentén haladva, bár ívelt pályán, a vessző a célba csapódik. Egyetlen fix pont azonban nem jelöl ki semmiféle egyenest. Hiába húzok ugyanis fix pontba, ha íjat tartó kezemet egy kissé megemelem, a vessző már nem a célba, hanem fölé fog csapódni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fix pontnak nincs szerepe az ösztönös lövésnél. Itt azonban csupán arra szolgál, hogy az íjász lehetőleg mindig azonos húzáshosszra feszítse meg az íját, és nem a célzást segíti.
5. Az ösztönös lövés elengedhetetlen feltétele, hogy a mozgásfolyamat ritmikus legyen. Ez a ritmus az íjász temperamentuma, életkora szerint lehet lassabb vagy gyorsabb, ám mindenkor a légzés ritmusát kell követnie.
6. Az ösztönös lövés elsajátítása lényegesen hosszabb folyamat, sokkal több gyakorlást igényel, mint a célzott lövésé, ugyanakkor az íj- és térérzékelés fokozatos fejlődésével elméletileg végtelenített. Íjászaink, versenyzőink nem torpannak meg egy szinten, hanem – ha egyre lassuló ütemben is – de állandóan fejlődnek, egyre jobb lövési eredményeket produkálnak.
A célzott lövés a történelmi íjászatban, mivel a versenyszabályok minden más esetet kizárnak, a vesszőhegyes célzást jelenti.
Ennek lényege, hogy az íjász tulajdonképpen csak egy szemmel céloz, fix pontját vagy a szeméhez közel, vagy az álla alá próbálja helyezni, hogy minél inkább képes legyen a vesszőn végigtekinteni, s annak hegyét a második fix pontként a célzásnál felhasználni. Érdekes módon a legtöbb így lövő íjász tagadja, hogy céloz, mintha a vesszőhegyes célzás szégyellni való, elítélendő dolog lenne, noha a szabályok egyáltalán nem tiltják. Legfeljebb a lovasíjászatban bizonyul teljesen használhatatlannak, mivel ott az íjásznak a célzott lövés leadására egyszerűen nem jut ideje. Milyen előnyei és hátrányai vannak az ösztönös lövéssel szemben?
1. Elsősorban sokkal gyorsabban elsajátítható, mint az ösztönös lövés. A kezdő íjász viszonylag gyorsan érhet el vele látványos eredményeket, ha a technikát sikerül a kellő szinten begyakorolnia, készséggé fejlesztenie.
2. A kezdeti siker olyan motiváló tényező, amely nagyban befolyásolhatja az íjász további versenyzői pályafutását. Gondoljunk itt arra, hogy minden kezdő egyik első kérdése, miután sikerül a nyilat valahogyan kilőnie, az, hogy hogyan kell az íjjal célozni. A „sehogy” válasz önmagában is elkedvetleníti, mivel nem értelmezhető információ. Márpedig egy mozgásfolyamat elsajátításának alapja annak megértésében rejlik. Ha nem lehet célozni, akkor értelemszerűen a célzást nem is lehet megtanulni. A kezdő íjász tudatában ugyanis a pontos lövés és a célzás fogalmai korábbi ismeretei alapján összekapcsolódik.
3. A vesszőheggyel célzó íjász egyszerre próbálja meg élesen látni a vesszőt és a célt, ami azonban anatómiai képtelenség, az emberi szem ugyanis nem képes egyszerre két, egymástól távol lévő pontra fókuszálni. Terepen zajló versenyeknél ilyenkor még a vessző erezettsége is zavaró tényező lehet.
4. A vesszőheggyel célzó versenyzőknél kevéssé vagy egyáltalán nem fejlődik a térérzékelés. Emiatt válik fontossá a számukra, hogy lehetőleg pontosan tudják a közöttük és a cél közötti távolságot, hiszen ehhez képest próbálnak a heggyel a célpontnak jobban, vagy kevésbé alá célozni.
5. Az íjászat teljes mozgásfolyamatát kénytelenek végig tudatos kontroll alatt tartani. A lövésfolyamat nem ritmikus, mert azt hosszabb vagy rövidebb időre maga a célzás megszakítja. Könnyen alakulhat ki emiatt görcsösség, vagy úgynevezett oldáskényszer.
6. A viszonylag könnyen és gyorsan elért sikereket követően az íjász fejlődése lényegesen lelassul vagy stagnál, hiszen az edzések sem jelenthetnek mást, mint az egyszer már jól elsajátított lövéstechnika finomítását, csiszolgatását.
A történelmi íjjal történő lövésnek fontos részét képezik a különböző húrfogási technikák. Már említettük, hogy az apacsnak nevezett húrfogás alkalmazói általában célzott lövést adnak le, s azt is, hogy ez a technika a lovasíjászat céljaira alkalmatlan, ill. bizonyos versenyszabályok kifejezetten tiltják használatát.
Kutatásaim során öt, egymástól jól elkülöníthető húrfogási módszert találtam, és bár a versenyszerű íjászat céljainak nem mind felel meg, bizonyára hasznos velük megismerkedni.
Az elnevezés teljesen önkényes, tőlem származik. Aki adott már gyerek, vagy teljesen kezdő felnőtt kezébe íjat, az nagyon jól megfigyelheti ezt a technikát, melynek lényege, hogy az íjász a hüvelyk- és a mutatóujjával a vesszővéget szorosan összenyomva próbálja meg az íjat megfeszíteni. Gyakorlatilag nem az ideget feszíti, hanem az ujjaival szorosan összenyomott vessző végét húzza. Tekintettel arra, hogy ezt a módszert általában semmiféle előzetes magyarázat, szemléltetés nem előzi meg, joggal feltételezhető, hogy ősi, archaikus beidegződés nyomán jelentkezik, vagyis az emberiség legősibb húrfeszítési módszeréről van szó. Csak nagyon gyenge feszítőerejű íjaknál alkalmazható, vagy abban az esetben, ha az íjász ujjaival átlagon felüli szorítóerőt képes kifejteni.
2. Mediterrán húrfogás
Vajmi kevés köze van a Mediterráneumhoz, szerte a világon a legelterjedtebb, a sport íjászatban is általánosan használt technika. Lényege, hogy az íjász mutatóujjával a vesszővég felett, középső- és gyűrűsujjával a vesszővég alatt feszíti az ideget. Előfordul, hogy csupán a mutató- és a középsőujját használja. Így lőttek a százéves háború során elhíresült angol íjászok, a kinyújtott, V betűt formáló két ujj az ő köszöntésük volt.
3. Apacs húrfogás
Egyértelmű, hogy az amerikai íjász szakirodalomból terjedt el az elnevezés szerte a világon, holott két ujjal kivitelezett variációját a Képes Krónikánkban is meglelhetjük. Ennek miniátora ugyanis a második tatár betörés illusztrálásakor jól felismerhetően ábrázolja a kun viseletbe öltöztetett tatárt, amint mutató- és középsőujjával a vesszővég alatt feszíti az ideget.
4. Mongol húrfogás
Az elnevezés ebben az esetben is megtévesztő lehet. A módszert már asszír domborműveken is megtaláljuk. Lényege, hogy az íjász a húrt hüvelykujjával feszíti, amelyet középső ujjával lefog. A vesszővég e két ujja fölött helyezkedik el, s a vesszőt a mutatóujjával fölülről rögzíti. A technika kivitelezéséhez speciális, a hüvelykujjra húzható íjászgyűrű szükséges. A szakirodalom szerint a módszer alkalmazói a vesszőt az íj jobb oldalán lövik ki. Ez többnyire igaz, ám az Íjász Lap egyik címlapfotóján jól látható egy mongol íjász, aki ezt az íj bal oldalán teszi meg. Az asszír domborművek azonban a technikához tartozó még egy íjászgyűrűt is megmutatnak. Ezt az íjász az íjat tartó kezének hüvelykujjára húzta, s jobbról kilőve a vesszőt, kifutóként használta.
A mongol húrfogás nem alkalmas a vesszők gyors ütemű kilövésére, így a Kassai-féle lovasíjászat céljaira. Gyalogosan is csak kevesen kísérleteztek vele eddig hazánkban. A legjobb, már figyelemre méltó eredményeket több éves gyakorlás után a hatvani Tusor Béla érte el.
5. Egyiptomi húrfogás
Nevezhetném „Ishi-féle” húrfogásnak is. Ishi, az Észak-amerikai indián, a vadászíjász sport atyjának tekintett, s a történelmi íjászatban máig megfellebbezhetetlen szaktekintélynek számító Saxton Pope tanítómestere volt. Amennyire Theodora Kroeber Ishi, az utolsó vadember című könyvének fotója alapján kivehető, a módszer lényegében két ujjas mediterrán fogás, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy az íjász hüvelykujjával ráfog a mutatóujjra. Miért nevezem mégis egyiptominak? Nos, az ókori egyiptomi ábrázolásokon ugyanez a módszer látható, és II. Ramszesz fáraó pár ezer évvel korábban alkalmazta, mint Ishi, vagy Mr. Pope.
[1] A könyv megjelenése után, főként az Interneten terjedt el az az állítás, hogy az ösztönösen lövő íjászok is céloznak, legfeljebb nem a vessző hegyével, hanem egy úgynevezett „rés-technikát” alkalmazva. Ennek az lenne a lényege, hogy a cél és a vesszőhegy közötti „rést” használják fel a célzáshoz viszonyítási alapul. Meggyőződésem, hogy az technika „feltalálója” sosem adott még le valóban ösztönös lövést, ezért nem hitte, hiszi el annak megvalósíthatóságát.
[2] A könyv megjelenése után néhányan átkeresztelték ezeket az elnevezéseket. Így ma már párthus, magyar, stb. húrfogásokkal is találkozhatunk az Interneten vagy a szakirodalomban.
[3] Elképzelhetőnek tartom, hogy ennek a húrfogásnak köze lehet a keleti jógából ismert, a koncentrációt elősegítő módszerhez, amikor a jógázó összeérinti három ujját.
A történelmi íj hangolása
Mottó:
„Ha túl feszes a húr, azért nem, ha túl laza, azért nem tudsz a hangszereden játszani:”
/Buddha tanítása/
Ma arra, hogy a történelmi íjat is hangolni kell, szinte senki sem gondol. Pedig e nélkül komoly eredményt elérni a történelmi íjakkal ma már éppen annyira lehetetlen, mint az olimpiai vagy csigás íjak esetében.
De mit is kell összehangolni?
Az íjászt, az íjat és a vesszőt.
A folyamatot az íjásszal kezdjük, hiszen az ő testalkatához, erejéhez, húzáshosszához kell a megfelelő íjat megtalálnunk. Ideális esetben van egy olyan, különböző súlyokkal terhelhető csigás erőmérőnk, vagy rugós mérlegünk amellyel lemérhetjük sportolónk feszítőerejét. Pihenők közbeiktatásával egyre nagyobb feszítőerő megtartását követeljük meg tőle 30 másodpercig. Erőlködése könnyen megfigyelhető a húzó kéz könyökének remegésén. Olyan íjat válasszunk a számára, amelynek 30 másodpercig tartó megfeszítésére minden erőlködés nélkül képes! Nagyon fontos, hogy a kiválasztásnál legyünk figyelemmel az íjász húzáshosszára, s arra a sajnálatos tényre, hogy íjkészítőink egyrészt más-más húzáshosszra adják meg íjaik feszítőerejét, másrészt ezek az adatok sem bizonyulnak minden esetben megbízhatónak. (46 fontos Kassai Szarvas íjam a saját húzáshosszomon 40, míg 40 fontos Grózer Magyar íjam ugyanekkora húzáshossznál 46 fontosnak bizonyult!)
Következő lépés, hogy olyan íjtípust válasszunk, amelynek húrhossza az íjász 90%-os húzáshosszának legalább a duplája.
Ha beszereztük a megfelelő íjat, következhet a megfelelő vessző kiválasztása.
Amennyiben az íjász balról lövi ki a nyilat lágyabb (vékonyabb, pl. 8,2-es, 50 font felett esetleg 8,6-os), ha jobbról, akkor merevebb (vastagabb, pl. 8,8-as, 60 font felett esetleg 9,2-es) vesszőt válasszunk, 8 grammos heggyel, egyet tollazás nélkül, kettőt 4 hüvelykes tollakkal feltollazva.
A hangolás előtt ellenőrizzük, és számozzuk meg a vesszőket! Görbe vesszővel eleve ne kísérletezzünk, s arra is figyeljünk, hogy a nyílvég (nyílajak) nincs-e esetleg ferdén felhelyezve!
Fontos az is, hogy az íj jól legyen felajzva, vagyis a húr az íj középvonalában fusson.
Ezt követően mérjük meg íjászunk vállmagasságát, majd egy 40-es FITA lőlapot úgy helyezzünk el a vesszőfogón, hogy középpontjának magassága azonos legyen az íjász vállmagasságával.
Majd az íjász 3-3 lövést adjon le a lőlapra 6, 9, 12, 15, 18, és 21 méterről.
Ha a próbalövések során (jobbkezes íjászt feltételezve, aki vesszőit az íj bal oldalán lövi ki) 12 méter alatt a csupasz vessző balra tér el a tollazottakhoz képest ha lehetséges vékonyabb, rugalmasabb vesszőt válasszunk. Ha jobbra tér ki, vastagabbat, merevebbet.
Ha a kitérés 15 métertől jelentkezik, a balra történő kitérésnél hosszabb vesszőre van szükségünk nehezebb heggyel, jobbra történő kitérésnél rövidebb vesszőt használjunk, könnyebb heggyel.
A hangolás során végezhetjük el a göb megfelelő beállítását is. Ha csupasz vesszőnk a tollazottak alá csapódik, a göb magas, ha fölé, a göb alacsony.
Az íj és a vesszők megfelelő összehangolása természetesen aligha sikerülhet elsőre, még igen jó íjászt feltételezve sem egyszerű feladat. Akár hónapokig tartó kísérletezgetés, próbálkozások sora hozhatja meg a kívánt eredményt. Mégis érdemes vele foglalkozni, hiszen általa jelentősen csökkenthető a szórás, javítható a lőeredmény.
A módszer gyakorlott íjászaink felszerelésének ellenőrzésére is alkalmas. Ebben az esetben nem kell feltétlenül a csupasz vesszőt is használnunk. Mindössze három lőlap felhasználásával lövessük íjászainkat háromszor 6-9-12, 15-18-21, 24-27-30 méterről. Az összesen 81 lövés találati értékei a lőlapban megfelelő eligazítást nyújthatnak arra vonatkozóan, hogy az általuk használt vesszők mennyire felelnek meg az íjuk erejéhez, húzáshosszukhoz viszonyítva, illetőleg, hogy a göb megfelelő magasságban van-e az idegen. Számozott vesszők esetében minden egyes vessző viselkedését figyelemmel kísérhetjük, megismerhetjük, és ez komoly előnyt jelenthet a versenyeken is.
A felszerelés összehangolásának paradoxona abban rejlik, hogy helyes lövéstechnikát csak jól összehangolt felszereléssel tudunk tanítani a kezdőknek, ugyanakkor, mivel a helyes lövéstechnikát még nem sajátították el, a felszerelésük összehangolását nem képesek elvégezni. Éppen ezért számukra az íjhoz való vessző kiválasztásához olyan jó lőképességű íjásztársunk segítségét kérjük, akinek a húzáshossza a lehető leginkább megegyezik a kezdőével.
Az alumínium, karbon és A/C/E vesszőkön kódszámok jelölik a vessző rugalmasságát. Valami hasonlóval próbálkozott a Szalóky-Kelemen cég is, amikor az általuk gyártott fa vesszőkön római számokkal jelezték, hogy az adott vesszőt hány font feszítőerejű íjhoz javasolják használni. Bár az ötlet alapjában véve jó volt, azt sajnos nem vették figyelembe, hogy a legtöbb íjász a saját húzáshosszához alakítandó két-három, sőt akár négy hüvelykkel is rövidített a vesszőn, és ezáltal az lényegesen merevebbé, „balra hordóbbá” vált.
Aki igazán eredményesen kíván a történelmi íjászattal foglalkozni, annak a számára elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ne maga állítsa össze a nyílvesszőit. Ez jelentheti azt, hogy külön vásárol vesszőt, hegyet, tollat, nyílvéget, és otthon saját maga készíti el a nyilait, de jelentheti azt is, hogy speciális igényeivel keresi fel valamelyik vesszőkészítőt. Tapasztalataim alapján a vesszőkészítők nem zárkóznak el az ilyen igények elől, többségük azt szívesen és pontosan teljesíti. Hiszen ennek révén egy megbízható törzsvásárlót tudhat a magáénak. Nem árt azonban figyelembe vennünk, hogy hazai vesszőkészítőink közül hol egyik, hol másik felkapottabbá, divatosabbá válik, valósággal elborítják a megrendelések, amelyeket nyilvánvaló okokból nem szívesen mond le. Ilyenkor pedig az „átfutási idő” jelentősen megnőhet. Speciális igényeinknek megfelelő vesszőinket tehát ajánlatos mindig időben megrendelni!
Az íj és a nyílvessző összehangolásához az alábbi táblázat nyújthat segítséget.
AJÁNLOM AZ OLDALT
