A történelmi íjászatban általában alapkövetelmény, hogy az íjász kizárólag céllövő heggyel és madártollal ellátott fa alapanyagú vesszőt használjon. Ez alól csupán a lovasíjász és a 3D versenyek kivételek. A valóban jó favessző beszerzése azonban sokáig nem tűnt egyszerű feladatnak, ezért a kezdeti időszak történelmi íjászai maguk készítették nyílvesszőiket. A helyzeten először a Szalóky-Kelemen cég megjelenése változtatott, s ma több gyártó is készít olyan favesszőket, amelyek magas szinten felelnek meg a versenyek által támasztott követelményeknek. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról a problémáról, ami természetes alapanyagok felhasználása esetében mindig felmerül: nincs két tökéletesen egyforma nyílvessző.
Az olimpiai és csigás kategóriák íjászai számára magától értetődő dolog a felszerelés behangolása, vagyis az íj erejének és az íjász húzáshosszának figyelembe vételével a megfelelő vessző kiválasztása: katalógusból. Ez természetesen a történelmi íjászok számára elképzelhetetlen. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a pontos lövésnek a történelmi íjaknál is alapfeltétele, hogy az íj feszítőerejéhez, dinamizmusához illő vesszőt használjunk. A megfelelő vessző kiválasztása éppen ezért a történelmi íjászok számára nem egyszerű feladat. Általában azt mondhatjuk, hogy több vesszőtípust célszerű kipróbálni, s előbb vagy utóbb rátalálunk a számunkra ideális vesszőkre. Ha ez sikerült, idényenként egyszerre tíz-tizenöt darabot célszerű rendelnünk a gyártótól. Ez a mennyiség általában egy versenyszezont bír ki, az edzéseket is beleértve. Helyesen tesszük, ha a vesszőkkel együtt bizonyos számú tartalék nyílvéget (angolul nock-ot) is rendelünk.
Nagyon fontos, hogy mind az edzéseken, mind a versenyeken ugyanazokat a vesszőket használjuk. Ennek érdekében akár jelöléssel (számozással) is elláthatjuk vesszőinket, vagy alkalmazhatunk olyan tegezt, amelyben rendezetten, nem pedig ömlesztve tárolhatjuk nyilainkat.
Történelmi versenyeken többször elhangzik az a panasz egy-egy esélyes íjász szájából, akinek éppen rosszul megy a lövés, hogy már csak két jó vesszője maradt, vagy az a szabályellenes kérés, hogy húzzuk ki a vesszőket, mert neki már csak ez a három (négy) jó vesszője van. Az ilyen íjász azonban sohasem szánalomra méltó, hanem egyszerűen felkészületlen.
A versenyeken (és edzéseken is!) illik elegendő számú, egyforma vesszővel megjelennie annak, aki az íjászatot komolyan veszi!
A vessző hossza
A vessző hossza alapvetően az íjász húzáshosszától függ. A hossz természetesen befolyásolja a vessző tömegét és rugalmasságát. A rövidebb vessző könnyebb és keményebb. A legtöbb íjász arra törekszik, hogy a húzáshosszának még éppen megfelelő, a lehető regrövidebb vesszőt használja. A nyílhegy gyakran a polcon (hosszú íjaknál) vagy az íjász kézfején (pusztai íjaknál) helyezkedik el az íj teljes megfeszítésének állapotában. Ez tapasztalt íjászoknál valóban segíti a fixpontba húzást, majdnem olyan jól, mintha az íj kattintóval lenne felszerelve. Kezdők esetében viszont rendkívül balesetveszélyes. Ha ugyanis az íjász izgalmában, vagy nagyobb távra kitett cél meglövésekor túlfeszít, és el is engedi az ideget, csaknem biztosan átlövi saját kézfejét, esetleg a markolatot találja el. Utóbbi esetben a vessző valószínűleg kettétörik, és akár az íjász szemsérülését is okozhatja.
A fentiek miatt kezdők oktatása esetében helyesen tesszük, ha megköveteljük, hogy nyílvesszőik legalább egy collal (2,54 cm) hosszabbak legyenek, mint húzáshosszuk. Jómagam mind a mai napig két collal hosszabb vesszőket használok, de nem tapasztaltam, hogy emiatt hátrányba kerülnék a versenyeken. Sőt, úgy gondolom, hogy íjam viszonylag vastag markolata (24 mm) miatt, éppen ez a plusz hossz segíti a vessző pályára állását.
A vessző vastagsága
Nyílvesszőkészítőink általában 8,2 mm, 8,6 mm, 8,8 mm és 9,2 mm átmérővel gyártják a nyilakat. A vastagabb vesszőket többnyire a hosszú íjjal lövő, főként vadászversenyeken induló sporttársaink választják. A szimmetrikus markolat kiképzésű pusztai íjak tulajdonosai a lehetőségeikhez mérten a vékonyabb vesszőket részesítik előnyben, hiszen ezeket a vesszőket íjaik kevésbé „dobják el” oldalirányban.
A megfelelő vastagságú vessző kiválasztásánál mindenképpen figyelemmel kell lennünk arra, hogy a vastagság ugyanúgy befolyásolja a tömeget, mint a hossz, de ennél is lényegesebb szerepe van a vessző rugalmasságának alakításában. Általában igaznak kell tekintenünk azt a megállapítást, miszerint az íjhoz viszonyítva kemény vesszővel is pontosan lehet lőni 15 méterig, ám e távolság felett az íj már szórni fogja a nyilakat.
A vadászíjászok – s köztük is elsősorban a hosszú íjjal lövők – azért favorizálják a nagyobb tömegű, keményebb vesszőket, mert ezzel szeretnék elkerülni azt, hogy nyílvesszőjük az eltalált állatalakból kipattanjon. Tapasztalataim szerint a kipattanás oka soha nem a kisebb tömegű vessző, hanem a rosszul megválasztott hegy, esetenként a „foltozott” állatalak foltjának keménysége.
Mivel íjaink nem középlövők, érdemes arra törekednünk, hogy íjunk feszítőerejéhez (az íjász által ténylegesen használt, s nem a gyártó által megadott feszítőerőről van szó!) mérten lehetőleg olyan vékony vesszőt használjunk, amely a biztonságos lövést még lehetővé teszi.
1996-ban láttam egy íjászt, akinek gyenge nyílvesszője a lövés pillanatában kettérobbant, s a vessző toll felőli része a kezébe fúródott. Az illető (a gyulai Jevuczó Péter) azóta sem íjászik.
Itt kell szólnunk a törött, repedt vesszők javítgatásáról is. Ha nem vagyunk nagyon ügyes kezű ezermesterek vagy szakképzett asztalosok, semmiképpen se próbálkozzunk ezzel a módszerrel. A balesetek elkerülése érdekében ilyen vesszőket tanítványaink, sportolóink kezében, tegezében se tűrjünk meg.
A vessző rugalmassága
A vessző rugalmasságát az anglicizmusoktól hemzsegő íjász szakzsargon „spine-értéknek” nevezi. Arról van szó, hogy az egyazon hosszúságú és átmérőjű vesszők rugalmassága nem egyforma, lehetnek közöttük keményebbek és lágyabbak. A vessző a kilövés pillanatától hajlító erőnek van kitéve, amelynek következtében a becsapódás pillanatáig rezgőmozgást végez. A nem középlövő íjaknál ez a rezgőmozgás fokozottabb, mint az olimpiai és csigás íjaknál, amit a markolat vastagsága még tovább növel. A vesszőnek rugalmasságával ezt a rezgőmozgást kell elviselnie úgy, hogy közben az íjász által megkívánt pályán maradva a célba repüljön.
A történelmi íjászok fa vesszőinél ez a tulajdonság nem elsősorban a gyártási technológiától (alumínium és karbon vesszők), hanem a vessző készítéséhez kiválasztott fafaj tulajdonságaitól függ. A vesszőkészítéshez leginkább a cédrust, a borovi fenyőt, és újabban a hársat alkalmazzák. A vessző rugalmassága azonos fafaj esetében is több tényező függvénye (erezet sűrűsége, egyenletessége, a faanyag nedvességtartalma, stb.). A legfontosabb azonban az, hogy a rugalmasság egyetlen vessző esetében is változik, ha a vesszőt 90, 120 fokonként elforgatjuk! Döntően ez az oka annak, hogy két egyforma favesszőt még egyazon faanyagból sem lehet készíteni. Természetesen még nagyobb lesz az eltérés, ha – bár a fafaj azonos – vesszőink nem ugyanabból a darab fából készülnek.
A jelenleg forgalomban lévő vesszők közül a vesszőink rugalmassága közötti eltéréseket leginkább a Győri János által készített laminált favesszők képesek kiküszöbölni[1].
A vessző tollazása
Nyílvesszőink röptét a tollazás irányítja. Sajnos a tollak méretezésével, annak a nyílvessző röptét befolyásoló hatásával vesszőkészítőink még nem foglalkoznak behatóan, bár személyes meggyőződésem, hogy a pontos lövésben közel akkora szerepe van a toll hosszának, magasságának, mint a vessző rugalmasságának.
Az általános tapasztalat az, hogy a magasabb, de rövidebb tollazású vesszők a közeli, az alacsonyabb és hosszabb tollú vesszők a távoli célok pontos meglövésére alkalmasabbak. Az eltérő tollazású vesszők használatát tulajdonképpen az érvényes versenyszabályok sem tiltják, amennyiben a verseny kezdete előtt azokat az íjász bemutatta. Természetesen egy célra egyforma vesszőket kell kilőni.
2. Tegezek
A történelmi íjászat versenyszabályzata előírja, hogy a pusztai íj kategória íjászai nyílvesszőiket kizárólag oldaltegezben tárolhatják. Ma a tegezek széles választéka kapható készen, de némi ügyességgel az íjász maga is elkészítheti tegezét. Már említettem, hogy célszerű olyan tegezt használni, amelyben nyilaink rendezetten és nem ömlesztve tárolhatók. Fontos követelmény továbbá, hogy a tegez mindenkor elegendő számú (10-15 db) vessző tárolására legyen alkalmas, és vesszőinket a sérülésektől, az időjárás viszontagságaitól is megvédje.
A tegez az íjásznak az a felszerelési tárgya, amely talán a legtöbbet árulja el viselőjének az íjászathoz való hozzáállásáról. Ha valakinek a tegezében hat-hétféle különböző hosszúságú, tollazású, nyílvégű vesszőt látunk, szinte egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem komoly sportolóval, hanem „örömíjásszal” állunk szemben.
[1] Ma már, a megfelelő kereslet hiányában nem gyártja ezt a vesszőtípust.
A különböző védőfelszerelések többnyire a történelmi íjászok eszköztárához is hozzátartoznak.
A karvédő az íjat tartó kéz alkarját védi a húr ütésétől. Helyes lövéstechnikát alkalmazó történelmi íjászoknál, amennyiben az íj arányos az íjász testméreteivel, általában felesleges. Kezdők oktatásánál azonban törekedjünk arra, hogy tanulóink viseljék az alkarvédőt. A húr okozta fájdalmas ütések következtében, ugyanis, kialakulhat az íjászban a lövéstől való félelem, amely a továbbiakban lehetetlenné teszi, vagy nagyon megnehezíti a helyes technika megtanulását, elsajátítását. A félelmi reakció a mozgásprogram kiépülését és elsőfokú megszilárdulását, az ütés eredményeként kialakuló feltétlen reflex következtében, nagymértékben gátolja. A fájdalmas emlék miatti helytelen technikát sokkal egyszerűbb megelőzni, mint a későbbiekben a rossz beidegződést kiküszöbölni.
A húrt feszítő ujjak védelmére használatos ujjvédő (angolul tab), vagy íjászkesztyű – a lovasíjászat kivételével – nélkülözhetetlen felszerelés. Az íjászkesztyű kiválasztásánál feltétlenül figyelni kell arra, hogy az jól illeszkedjen az íjász kezére. A bő kesztyű ugyanis használhatatlan.
E két védőfelszerelést a kezdők általában nem szívesen használják, zavarja őket a lövésben, nem érzik a húrt, nem tudják vele stabilan megtartani a nyílvéget. Helyesen tesszük, ha az első egy-két edzés alkalmával, amikor többnyire még a nyílvessző bármilyen módon történő kilövése is problémás, nem kényszerítünk tanítványainkra íjászkesztyűt vagy ujjvédőt. A későbbiekben azonban követeljük meg a viselését. Komoly edzésmunkát, edzésenként kétszáz lövés leadását nem várhatjuk el íjászainktól a húrfeszítő ujjak megfelelő védelme nélkül.
Főként a már régebb óta, de csekély eredménnyel íjászó társainknál tapasztalható az ujjvédővel szembeni ellenállás. Már megszokták, hogy puszta kézzel lőnek, már nem tudnának hozzászokni az ujjvédőhöz vagy az íjászkesztyűhöz – mondják. A kitűzött edzésfeladatot ugyanakkor képtelenek teljesíteni, 60 –100 lövés leadása után vagy lüktető ujjakkal kiállnak, vagy fájdalomtól összeszorított fogakkal, rossz oldással szórják szét vesszőiket a céltáblába, de mindenképpen kudarcélménnyel távoznak az edzésről.
Ezekben az esetekben az edző számára elkerülhetetlen feladat, hogy az íjászt szembesítse állítólagos céljával: a minél jobb lőeredmény elérésének igényével. Hiszen sportolónk körülbelül úgy viselkedik, gondolkodik, mintha a jégkorongedzővel közölné a kapusa, hogy ő a védőfelszerelését nem hajlandó felvenni, mivel úgy érzi, az zavarja a mozgásban, de ennek ellenére szeretne beállni a kapuba és védeni.
2. Történelmi viselet
A történelmi viselet a történelmi íjászok számára nem minden versenyen kötelező.
A Kassai-féle versenyrendszernek meghatározott viselet van, amelyben a kaftánok különböző színei jelentéssel bírnak.
A MÍSZ Történelmi Versenyszabályzata kötelezővé teszi az íj jellegének megfelelő viseletet, amelynek törekednie kell a korhűségre. Ez azonban – éppen az íjnak a történelemben betöltött hosszú szerepe miatt – igen tágan értelmezhető. Gondoljunk itt csupán arra, hogy a magyar íj egészen bizonyosan használatban volt a XVI. századig. Magyar íjjal lövő versenyző számára tehát korhűnek számít a honfoglalók viseletétől a Zsigmond-korabeli lovagi öltözéken át a végvári katonai ruházatig: szinte minden. Az egyenlő versenyfeltételek megteremtése érdekében szükségesnek látszik bizonyos, az egységesítés irányába ható szabálymódosítás, hiszen nyilvánvaló, hogy az augusztusi hőségben, lovagi páncélingben, vagy harcos kedvű szerzetesnek öltözve, lenge csuhában, szandálban végiglőni egy versenyt – egészen más fizikai, mentális és pszichikai próbatételt jelent.
A történelmi viselet használatánál ismételten érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy történelmi ruházatunkat – legalább a kipróbálás erejéig – edzésen is vegyük fel. Rendkívül bosszantó lehet, ha a versenyen derül ki, hogy a páncéling szűk válla lehetetlenné teszi íjunk célra emelését, szokásos módon történő és begyakorlott megfeszítését, vagy az, hogy ruhánk túl bő ujjába íjunk húrja minden lövésnél belecsap, folyamatosan félre dobva vesszőinket.
A vadász és terepversenyeken célszerű a természetadta körülményekhez öltözködni. Ez azonban semmiképpen se jelentse azt, hogy „terepgúnyát” vagy idegen hadseregek levetett gönceit aggatjuk magunkra. Ez egyrészt ízléstelen, a nemzetközi vadászversenyeken kifejezetten tilos. Másrészt ne feledjük el, hogy nem Rambót játszunk, nem eltűnnünk kell, hanem a verseny, és éppen sajátmagunk biztonsága érdekében: jól látszódnunk! Egyesületünk meze, pólója pedig erre lényegesen alkalmasabb, sőt még csapathoz való tartozásunkat is kifejezésre juttatja versenytársaink szemében.
Terep és vadászversenyeken, tekintettel azok időtartamára, hasznos, ha némi innivalót (ásványvizet) és ételt (gyümölcsöt, csokoládét, szőlőcukrot) is viszünk magunkkal, hátizsákban vagy oldaltáskában. Ezeket azonban a lövés előtt mindig tegyük le, soha ne adjunk le lövést hátizsákkal, tarisznyával felszerelkezve.
AJÁNLOM AZ OLDALT
