Lövés történelmi íjjal

Mottó:

„Az íj több, mint sporteszköz. Megismerése és az íjászat tudományának elsajátítása fegyelmet, türelmet, kitartást követel.”

/Szöllősi Antal/

 A technika tanítása

   Az ösztönös lövés oktatása, a történelmi íjászok edzése a korábban elmondottak alapján két tevékenységre irányul elsősorban. Ez egyrészt a technikailag helyesen kivitelezett lövés elsajátítása és készség szintű begyakorlása, másrészt a térérzékelés fejlesztése. Leegyszerűsítve: az íjászt meg kell tanítani vertikálisan (függőlegesen) és horizontálisan (vízszintesen) jól lőni.

  A sportmozgás elsajátításának mozzanataiból következnek a lövés oktatásánál azok a logikai sorrendben jelentkező, ám egymással szoros kölcsönhatásban álló feladatok, amelyeket az oktató nem kerülhet meg, nem hagyhat ki, ha munkáját eredményesen szeretné végezni. Nem elegendő pusztán bemutatni a mozgást, annak egyes fázisait. Ahhoz, hogy a lövést technikailag ugyan még nyersen, de tovább csiszolható módon, durva hibák nélkül a kezdő íjász végre tudja hajtani meg kell értenie a mozgássor összefüggéseit, az egyes mozdulat fázisok szerepét a lövés végrehajtásában.

   Vagyis nem elég bemutatni, szemléltetni, megfigyeltetni azt, hogy mit, és hogyan kell végrehajtani, tanítványainknak a miértre is választ kell kapniuk!

   Rendkívül fontos része a sportmozgás oktatási folyamatának az ellenőrzés. A tanítványoknak rendszeres visszajelzést kell kapniuk arról, hogy a mozgásfolyamatot helyesen hajtották-e végre, s ha hibáztak, akkor hol, és miben. Főként a kezdeteknél fontos a hibás mozdulat gyors és hatékony korrekciója, mielőtt a hibás mozdulat beidegződne, készség szinten kialakulna. Emiatt fontos az, hogy az oktató egyszerre négynél több személlyel ne foglakozzon. Nagyobb csoportot ugyanis képtelenség egyszerre áttekinteni, figyelemmel kísérni, az előforduló hibákat időben észrevenni és korrigálni.

1.      Beállás

   A lövés a beállással kezdődik. Bár a versenyek legtöbbjén (a pálya kivételével) általában nincs lehetősége a történelmi íjásznak a helyes beállásra, sőt akár térdelve is tudnia kell jó lövést leadnia, a helyes beállás elsajátítása nélkülözhetetlen feltétele a jó lövéstechnika elsajátításának.

   Az íjász a célra merőlegesen helyezkedik el, vállszélességű terpeszben állva, úgy, hogy a célra vállai is merőlegesek legyenek. Testsúlya a két lábat egyformán terheli.

   Főként az erősebb hosszú íjakat használó versenyzőknél figyelhető meg, hogy előre dőlnek, testsúlyuk – jobb kezes íjászoknál – a bal lábon van, és szinte rádőlnek az íjra, mintegy mögé bújnak. Ennek egyik oka lehet az is, hogy az íjász ösztönösen „közelebb akar kerülni” a célhoz, mert vagy íjának erejében, vagy saját lőtudásában nem bízik eléggé.

   A másik esetben az íjász hátra dől, miáltal bal válla felemelkedik. Többnyire szintén az erős íj használatának, az íjász erőlködésének a következtében.

   Előfordul, hogy, bár az íjász helyesen áll, teste csavarodik meg, bal vállát hátrébb, jobb vállát előrébb tolja. Ezáltal azonban húzáshossza csökken, aminek következménye az alálövés. Többnyire akkor fordul elő, ha az íjász elfárad.

   Minden esetben követeljük meg a helyes beállást. Elsajátításában segíthet, ha az íjász némileg nagyobb terpeszben áll, de ennél is jobb módszer, ha kezdetben kissé beroggyantja a térdeit. Emiatt azonnal érzékeli, ha testének súlypontja a középvonaltól eltér, hiszen lábizmainak feszülése ezt azonnal jelzi a számára. A helyes beállást mindenképpen gyakoroltassuk vessző nélkül feszített íjjal. Gyakorlás közben figyeljük íjászainkat, a jelentkező hibákra hívjuk fel a figyelmet, azokat korrigáljuk.

2.      Feszítés

   A klasszikus íjászatban a beállást nem az íj megfeszítése, hanem a célra tartás követné, ami azt jelenti, hogy az íjat a vesszővel együtt a célra tartjuk, s csak ezt követően feszítjük meg az ideget a fix pontig, ahol „horgonyzunk” és célzunk. Sok ösztönösen lövő íjász használja nagyon jó eredménnyel ezt a technikát, a Kassai-féle iskolának is ez az alapja.

   Ugyanakkor sok ösztönös lövő úgy feszíti meg íját, hogy az a teljes megfeszítés állapotában irányul csak a célra. Ennek a módszernek az előnye, hogy az íj megfeszítésében mindkét kar izmai részt vesznek. A bal kar tolja az íjat, a jobb kéz húzza az ideget. Erősebb íj használatakor mindenképpen előnyösebb, részben kiküszöböli az íjászatból óhatatlanul következő egyoldalú, fejlődő szervezet esetében akár gerincferdülést is okozó megterhelést. A másik előnye, hogy eleve lehetetlenné teszi az úgynevezett oldáskényszer kialakulását, amikor is az íjász már a teljes megfeszítés, a fix pont elérése előtt elengedi a húrt.

3.      Célra tartás

   A fentiekből következik, hogy a célra tartás megelőzheti a feszítést, s ha az íjász fizikumához valóban megfelelő íjat használunk, ez nem is okozhat különösebb problémát. Az íjász célra tartja az íjat, megfeszíti a húrt a fix pontig. Két szemével a célra, és kizárólag csak arra fókuszál. Perifériás látásával érzékeli az íjat és a vesszőt, eleinte természetesen azokra is figyel.

   Az edző legfontosabb feladata ekkor az, hogy a célozgatásnak elejét vegye! A mozgásfolyamat elsajátításának kezdetén éppen ezért szigorúan tilos bármiféle célfelületet elhelyezni a vesszőfogón, s teljesen felesleges öt méternél távolabbról lövéseket leadni. Természetesen rendkívül unalmas dolog heteken át ilyen közelről lövéseket leadni egy üres vesszőfogóra, ám tanítványainkkal értessük meg, hogy az edzésfeladat (ekkor inkább még alap oktatás) lényege a helyes stílus elsajátítása, ismeret, jártasság, majd készség szintre fejlesztése. Tehát eleinte kevés, de jól kivitelezett, nem pedig sok, ám technikailag rossz lövés leadása. Ugyanígy fontos, hogy a kezdő megszokja a saját fix pontját, melynek, mint már mondtam, az ösztönös lövésnél nem a célzásban, hanem a mindig azonos húzáshosszban van lényeges szerepe. Emiatt érdektelen, hogy a Kassai-féle vonalba húzást, vagy az állhoz, fülhöz, szájszeglethez húzást gyakoroltatjuk-e be. A fontos az, hogy tanítványaink ne bújjanak az íj mögé, és izmaikkal jól érzékeljék a megfeszített íj erejét, figyelmüket semmiféle célpont ne vonja el.

4.      Oldás

   A megfeszített íj húrjának elengedése az oldás, amit főként a kezdők hajlamosak magával a lövéssel azonosítani. A feszítő kéz ujjai elernyednek, és útjára bocsátják nyílvesszőnket.

   A technikailag helyesen kivitelezett lövés egyik kulcsa valóban az oldásban rejlik. Nem egyszerűen elengedni kell az ideget. A mozgás alapja a hátizmok megfeszítésében rejlik, miáltal a feszítő kézfej enyhén hátra mozdul, s az ujjak elernyednek. Nagyon lényeges, hogy itt nem az ideg még további hátra húzásáról van szó, hanem arról, hogy kezünk a vessző röptével ellentétes irányban mozdul el. Kezdők esetében gyakori hiba, hogy „pengetik” a húrt, testüktől elfelé is mozdítják kézfejüket, miáltal oldalirányba tolnak a vesszőn, s ez a későbbiekben a függőleges céltól oldalirányban eltérő lövéseket eredményez. A másik esetben kezük az oldáskor előre mozdul, mintegy „megtolják” a vesszőt. A már emlegetett oldáskényszer kialakulását szinte teljes bizonyossággal a mozgásfolyamat megtanulásának első fázisában az észre sem vett, de készségszinten rögzült vesszőtologatás előzi meg.

   Az oldás kivitelezését nagyban befolyásoló tényező az íj, és ezáltal a húr hossza. Amint arról már szóltunk, a testarányokhoz viszonyítva rövid húr szabályszerűen rászorítja az íjász ujjait a vesszővégre, s ezáltal a helyes oldást objektíve lehetetlenné teszi, azon semmiféle gyakorlással, magyarázattal, szemléltetéssel segíteni nem lehet. Elképzelhető ugyan, hogy íjászunk később ennek ellenére is viszonylag jó – esetleg országos szinten is elismerésre méltó – eredményeket ér el. Ám ilyenkor gondoljunk arra, mennyivel jobban lőne: megfelelő íjjal!

5.      Becsapódás

   Az előbb már említettem, hogy az oldás nem azonos magával a lövéssel. A lövés befejező fázisa ugyanis a vessző becsapódása. Mivel a kezdők hajlamosak a lövést az oldással azonosítani, gyakran előfordul, hogy az oldás után azonnal, automatikusan megkezdik az íj leengedését. A mozdulat nagyon gyakran már az oldás pillanatában megkezdődik, mielőtt még a vessző elhagyná az íjat.

   A hibát csak azáltal tudjuk kiküszöbölni, hogy megköveteljük tanítványainktól az íj megtartását egészen addig, amíg vesszőjük a célba nem csapódik. Az íjban felszabaduló energia nem csupán a vesszőre, de magára az íjra is hat. A megfelelő vastagságú markolatnak itt jelentkezik a szerepe. A tenyeréhez, ujjai hosszához képest kicsi, vékony markolatot az íjász nem tudja helyesen megfogni, az íj a lövés pillanatában befordul (mediterrán húrfogást, balról kilőtt vesszőt feltételezve), rosszabb esetben nagyot üt az íjász alkarjára. Emiatt a pusztai íjaknál nem jelent feltétlen előnyt a vékony markolat.

6.      A lövés üteme, légzése, izomtónusa

   Az ösztönös lövés ritmikus mozdulatsorozatot jelent, amely a feszítés, célra tartás, oldás, becsapódás mozgássorozatából tevődik össze. Célra tartás, feszítés, oldás, becsapódás is lehet ez a mozdulatsor, sőt a melléfogás esetében a töltés, célra tartás, feszítés, oldás fázisaira is bontható.

   Üteme azonos a légzés ütemével, tempója az íjász személyiségéhez, mentalitásához, felkészültségéhez igazodik. A lovasíjászat kapcsán említettem, hogy Kassai tanítványai gyorsan, de pontatlanul lőnek[1]. Ennek mindössze az az oka, hogy, bár mesterüket kívánják követni, nem veszik kellően komolyan mesterük tanításait. Kassai Lajos ugyan kilő egy kilencven méteres vágta során nyolc[2] nyílvesszőt, ám ezt nem kapkodva teszi. Olyan magas szinten sajátította el a lövés mozgásfolyamatát, hogy lövéseinek ritmusa ezt a valóban elképesztő gyorsaságot lehetővé teszi. Kezdő íjász éppen ezért ne lőgyorsaságával, hanem lövéseinek pontosságával akarjon kitűnni!

   Először is egyes lövései váljanak ütemessé.

   A célra tartás, feszítés a levegő beszívását jelenti. Feltöltődést nem csupán levegővel, de energiával is. Az íj és az íjász izmai megfeszülnek. A jó lövés feltétele, hogy ez a mozdulatsor ne görcsös erőfeszítést, erőlködést jelentsen. Minél kevesebb izmunk vesz részt az íj megfeszítésében, annál jobb a technikánk.

   Izmaink érzik a feszülő íj erejét, helyzetét, s gyakorlatilag ezzel megtörténik a „célzás”.

   Az oldás, kilövés pillanatában az energiák felszabadulnak, a levegőt kifújjuk. Ám ez az energia-felszabadulás nem robbanásszerű, hanem nagyon is irányított, a cél felé irányuló.

   Ha most elképzeljük, hogy össze-vissza, kapkodva szedjük a levegőt, könnyen beláthatóvá válik, hogy így íjászni lehetetlen. Az egész mozgásfolyamatnak simának, magától értetődőnek kell lennie. Sem túl rövid, sem túl hosszú ideig nem tarthatjuk tüdőnkben a levegőt. Sem több, sem kevesebb erőt, energiát nem használhatunk fel, mint amennyi a lövés leadásához szükséges.

   A kezdő íjász számára komoly segítség lehet, ha behunyt, bekötött szemmel kell lövéseket leadnia. Ekkor ugyanis kizárólag mozdulataira, a feszülő íj erejére kénytelen figyelni. A látás kiiktatásával egy olyan ingert kapcsolhatunk ki, amely nagymértékben képes elvonni a tanuló figyelmét a mozgásfolyamat helyes elsajátításától. Gondoljunk itt arra, hogy bár üres vesszőfogóra lövetünk, s mindössze öt méterről, tanítványaink mindenképpen meg fognak próbálni a vesszőfogó közepére lőni, s egymás lőeredményeit is óhatatlanul figyelni fogják. A tanulás folyamatának ebben a fázisában azonban ez egyáltalán nem cél. Sőt, az lenne a természetes, ha a kezdő íjászok a vesszőfogó bal oldalát lőnék, hiszen íjaink nem középlövők.

   Miután a lövés mozgásfolyamatának alapjait sikerült tanítványainkban készség szinten kialakítani, a következő lépés a vertikális cél (függőleges csík) meglövésének elsajátítása. Ez lehet egy A4-es rajzlapon elhelyezett 3 cm-es sáv, amelyet eleinte szintén mindössze öt méterről lövessünk tanítványainkkal. A feladat nem okozhat problémát, s lassan – méterről méterre – távolodhatunk a céltól. Mindig tartsuk szem előtt, hogy aki közelről nem tudja biztosan eltalálni a célt, az távolról csak véletlenül tudja eltalálni. Vegyük nagyon szigorúan a fokozatosság elvét. A lényeg, hogy tanítványaink tudjanak egyenesen előre lőni! Ha odafigyelnek a beállásra, testtartásra, helyes oldásra, az íj megtartására, akkor meglepő gyorsasággal lesznek képesek távolodni a céltól, megszokni azt, hogy íjaik jobban vagy kevésbé balra hordanak.

   Ezzel az ösztönös lövés elsajátításának első szakasza tulajdonképpen befejeződött.

A térészlelés fejlesztése

   A tér érzékelésének (a környezetből érkező egyes ingerek felfogása) és észlelésének (a tér, az idő és a mozgás összerendezett inger együttesének értelmes egészként való felfogása) tudatos fejlesztése az ösztönös lövés elsajátításának második szakasza.

   Amikor tanítványaink már képesek 25 –30 méterről is nagy biztonsággal eltalálni egy 15 cm széles függőleges csíkot, azaz elsajátították a megfelelő íjásztechnikát, rátérhetünk a horizontális lövések gyakorlására.

   Nincs különösebb feladatunk, mint 90 fokkal elfordítani a függőleges csíkot, és visszatérni az 5 méteres távolságra. A fokozatos távolodás a céltól itt talán még fontosabb, mint a vertikális lövéseknél volt. Hiszen íjászainknak igazából itt kell megszokniuk íjukat, elsajátítaniuk a tökéletes lőbiztonságot.

   Nagyon fontos, hogy a legközelebbi távról is mindig követeljük meg, hogy az íjat fix pontig feszítsék! Ne „potyogtassák” a vesszőket a célba!

   Ha következetesen betartjuk a fokozatos távolodás elvét, és íjászainkat csak akkor engedjük egy-egy méterrel távolodni, amikor a vízszintes csíkot már magabiztosan képesek meglőni, akkor – anélkül, hogy figyelmüket erre összpontosítanák – automatikusan kialakul bennük a távolság helyes észlelése.

   A már biztonsággal meglőtt hosszabb távról (pl. 15 méter) mindig térjünk vissza a rövidebbekre is. A térészlelés ugyanis akkor fejleszthető a legjobban, ha durva differenciálást is alkalmazunk, mivel ezzel kedvezőbb feltételeket teremtünk a központi idegrendszer számára a tér pontos érzékelésére.

   Jó módszer lehet, ha az íjász egyes lövésekkel közeledik, vagy távolodik a céltól. 5, 15, 25 méterről, majd 25, 15, 5 méterről lő. Ha módunk van rá, a vesszőfogókat is elhelyezhetjük 10, 20, 30 méterre az íjásztól.

   A legalapvetőbb hiba, amit ekkor elkövethetünk, ha megengedjük íjászainknak, hogy egy lőállásból háromnál több vesszőt lőjenek ki egymás után, vagy, ami sajnos főleg terem edzéseknél lehet gyakori: FITA teremversenyt lövetünk velük, azaz 18 méterről 60 lövés leadását követeljük meg. Tudniillik egyik esetben sem fejlődik az íjász térészlelése, ellenben olyan sikerélményhez jutathatjuk, amivel csupán önmagát csapja be. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a téli felkészülési időszakban a FITA teremversenynek nem lehet fontos szerepe a lőtudás felmérésében, de semmi esetre sincs szerepe az ösztönös lövés elsajátításának ebben a szakaszában.

   A térészlelést befolyásoló tényezők lehetnek a különböző érzéki csalódások, amelyekre szintén fel kell készíteni, edzeni kell az íjászt. Amennyire alkalmas az alapok elsajátítására az egyenletes hőmérsékletű, megvilágítású, légmozgástól mentes terem, ahol a figyelemelterelő ingerek mennyisége és intenzitása a minimálisra redukálható, annyira fontos a továbblépéshez a lehetőleg változatos adottságú terep.

   Térészlelésünkre ugyanis hatással vannak a különböző napszakok eltérő fényviszonyai, a célfelület megvilágítottsága vagy árnyékoltsága. Ha árnyékból lövünk a fényre, a távolságot a valóságosnál rövidebbnek, míg ellenkező esetben hosszabbnak érzékeljük. „Megnöveli” a távolságot egy, az íjász és a cél közötti mély árok, csillogó vízfelület is. Másként érzékeljük a távolságot teljesen sík, nyílt mezőn, és másként sűrűn álló fák között. Lefelé lövéskor távolabbinak, felfelé történő lövés esetében közelebbinek tűnik a cél.

   Ösztönös technikával valóban jól lőni csak az az íjász képes, aki mindezen körülményekhez is hozzászokott, térészlelését az optikai csalódások nem csapják be, a cél távolságát helyesen észleli.